A Radnóti Színház társulatára 2014 végén díjeső hullott: Csomós Mari Prima Primissima lett, Rétfalvi Tamás Junior Primát kapott, míg Bálint András Arany Medál életműdíjban részesült. Az igazgatóval nemcsak az elismerésekről, de a vezetése alatt futó színház harmincadik évadjáról, az irodalmi színpad hagyományainak ápolásáról, és az intézmény jövőjéről is beszélgettünk.
Ez a harmincadik évadja a Radnóti Színház igazgatójaként. Hogyan indult a jubileumi évad?
Minden évad óriási bizakodással indul, amikor visszajövünk a nyári szünetből: teli vagyunk energiával, színházi éhséggel meg szomjúsággal. Azért volt érdekes az indítás, mert az Oresztésszel kezdtünk, Horváth Csaba rendezésében, ami újszerű munka volt számunkra. Én is részt vettem a produkcióban egy kisebb szerepben, így tapasztalhattam, hogy másképp dolgozunk. Más volt az igény a rendező részéről, izgalmas volt, ahogy Csaba újszerűen akart fogalmazni ebben a görög klasszikusban, ráadásul radikálisan megmozgatta a testünket. Az ősz további része is tartalmasan zajlott. Én nagyon kedvelem, ha a színházban a repertoáron kívül is vannak események. Folytatódott Krizsó Szilvia beszélgetős-sorozata, a Libikóka, volt egy katartikus vendégjáték a Román Nemzetiből, és eljött Bogdán Zsolt barátom Erdélyből az Ady-estjével. Emellett bemutattuk a Pacalos pizza című irodalmi összeállítást, a régi irodalmi színpad hagyományait némileg folytatva, de a ma népszerű slam poetryvel fűszerezve. Megünnepeltük a Holmi folyóirat 25. születésnapját, amit én moderáltam, tartalmas este volt, itt volt a magyar irodalom színe-java. Jó, ha izgalom, újdonság van a színházban, valami mást is csinálunk, emelkedik az adrenalinszint, felmegy a vérnyomásunk.
Euripidész Oresztész című drámájának októberi premierje után a Karamazov testvérek bemutatója következett decemberben. Mindkét darab fajsúlyos családi dráma. A színészektől milyen visszajelzéseket kap, amikor ilyen nehéz, erős darabokkal indítja az évadot?
A színészek szeretnek fajsúlyos, minőségi irodalmi szövegekkel foglalkozni, sokkal inkább, mint ócska, hétköznapi flaszter mondatokkal. Euripidész és Dosztojevszkij csodálatos szerzők. Tündareósz nagypapa tombolása az Oresztészben, vagy a Nagy Inkvizítor monológja a Dosztojevszkij-adaptációban igen komoly kihívás egy öregedő színész számára is. Valló Péter, aki a Karamazov testvéreket rendezi, nagy hangsúlyt helyez a látványra. Más kérdés, hogy a közönséget mennyire érdeklik ezek a nehezebben emészthető darabok. Az évad második felében könnyítünk: Mohácsi János és Mohácsi István átiratában láthatja majd a közönség Csiky Gergely Buborékok című vígjátékát, amit ők már egyszer átdolgoztak, de remélem, alakul még a próbák folyamán. Mohácsival mindig szórakoztató együtt dolgozni, és a közönség is nagyon kedveli az előadásaikat. Az utolsó bemutató műfaja spam operett, amit Tasnádi István ír és Rudolf Péter rendez, a zenéért Dinyés Dániel, a dalszövegekért Hajós András felel.
A színház műsorán jelenleg két rendezése fut: az Anatol és a nők, és a Jelenetek egy házasságból. Mindkettő a szerelmet, a párkapcsolatot helyezi a középpontba. Van egyfajta elfogultsága a téma iránt? Miért épp ez fogta meg rendezőként?
Én nem vagyok igazi rendező, ritkán is rendezek. A Jelenetek viszont igazán szívem gyermeke, 40 éve kedvelem, Bergman pedig a kedvenc filmrendezőm. Amikor egy este megláttam egymás mellett Szávai Vikit és Schneider Zolit a társalgóban, akkor eldöntöttem, hogy ezt megcsinálom velük. Van némi házassági tapasztalatom, amit ötven év alatt begyűjtöttem. Készítettünk egy kétszereplős átiratot Hárs Anna dramaturggal, és nagy egyetértésben és harmóniában próbáltunk. Már két éve fut, játszottuk vagy negyvenszer, értékes előadás lett, nevet is a közönség, meg sírdogál is. Ez így van rendjén...
Az Anatol-ban a szerelemről akartam mesélni. Schnitzler eredetileg hét jelenetet írt, én ebből ötöt választottam ki. Anatol szerepét harmincegynéhány éve játszottam Szolnokon, tehát jól ismerem a darabot. Én elsősorban színészekben gondolkodom, és amikor Pál Andris ideszerződött a színházhoz, akkor megláttam benne Anatolt. Ilyesmi voltam én harminckét éve, és most láttam egy fiatal színészt, aki bár egyáltalán nem hasonlít rám, de a dekadenciája, álmodozó értelmiségi lénye, érzékenysége, férfiassága predesztinálja őt erre a szerepre. És a társulatból öt színésznő játszik finom szerepeket benne. Meg Schneider Zoli.
Mindig volt saját irodalmi műsora a színházban. Jelen pillanatban egy önálló estje fut, az Úr és kutya, amelyben kutyatartó írók, költők szövegeit mondja, és egy labrador a partnere a színpadon. Hogy esett éppen kutyás irodalmi estre a választása?
Én a magyar költőket már végigszántottam: volt estem Kosztolányi, Babits, Márai, Arany, Radnóti és Szép Ernő műveiből. Ez pedig egy színházi est kutyával – aránylag jó találmány. Érdeklődést kelt, elsősorban a kutyatartók társadalmában. De mégiscsak Thomas Mannt mondok, meg Kosztolányit és Babitsot, Karinthyt meg Byront. Minőségi irodalom és játékosság. És a színpadon minden este van izgalom, hogy ki győz: a kutya vagy én.
Tavaly elindították az Irodallam sorozatot, amelyben a színészek saját esttel lépnek a közönség elé. Miért tartotta fontosnak, hogy a művészek az önálló est műfajában is megpróbálják magukat?
Ez nagy színészi-emberi megmérettetés, és azt tapasztaltam, hogy mind a három kolléga, akinek Irodallam estje van (Adorjáni Bálint, Szávai Viktória és Andrusko Marcella), óriási energiákat fektetett a saját produkciójába. Egy ilyen est létrehozása két részből áll: egyrészt önvallomás, vagyis bele kell nézni a tükörbe, hogy ki is vagyok én tulajdonképpen? Weöres Sándor vagyok, Szabó Lőrinc vagyok és Parti Nagy Lajos vagyok: hiszen ezekkel a szövegekkel mégiscsak önmagukról beszélnek. Másrészt ez irodalmi-intellektuális munka: sok olvasás és szerkesztés, dolgozik a színészben a dramaturg. Ugyanakkor színészileg is óriási kihívás 70 percet egyedül eltölteni a színpadon, vagy épp Dinyés Danival, aki nagyon jó és fontos munkatársuk volt. Sokat fejlődik az előadó a színészi eszközökben, koncentrálásban, de főleg önbizalomban.
Minden színház történetében eljön a pillanat, amikor le kell vennie egy-egy előadást a műsorról. Ezt a döntést milyen érvek latolgatása előzi meg?
A leglényegesebb szempont a közönség érdeklődésének a csökkenése. Amikor minden előadás pótszékes teltházzal ment, akkor azt vettem le műsorról, ami 101 százalékos volt, és már nem 106. Vannak persze gazdasági szempontok is, mert ha van egy darab, amiben 25 ember lép esténként színpadra, és zenekar is játszik benne, az hamarabb lekerül, mint egy kétszereplős produkció.
Az ilyen döntéseket nyilvánvalóan nem övezi nagy népszerűség. Mennyire tartja magát humánus vezetőnek, mennyire veszi figyelembe a társulat esetleges igényeit?
Mindenkinek fáj, ha leveszek egy darabot. És még nem volt olyan, hogy ne kérdezték volna meg, hogy ezt miért vettem le. Én humánus vagyok az egész színházzal szemben, az egész színház érdekeit kell néznem. Azt, hogy azokat a darabokat, amik már nem mennek elég jól, le kell venni. Minden évadban van négy új bemutatónk, logikus, hogy négy régebbi előadás lekerül a programról. Ha nem így tennék, akkor az elmúlt harminc év alatt bemutatott 140-150 darab folyamatosan műsoron lenne.
Jövő májusban lesz éppen harminc éve, hogy a Radnóti Színházat igazgatja. Úgy sikerült az elmúlt három évtized, ahogy azt 1985-ben elképzelte? Olyan színház lett az egykori Radnóti Színpadból, amilyet szeretett volna?
Olyasmi. Azt szoktam kicsit önhitten mondani, hogy én nem változtam meg. Az én ideáim, az én esztétikám, ízlésem nem változott. A világ változott, nem is akármekkorát: megváltozott a rendszer, kimentek a szovjet csapatok, demokrácia lett és szabadság, meghalt Kádár János, volt MDF-, aztán MSZP-, most Fidesz-kormány, volt az iraki és délszláv háború, van gazdasági válság… Az én álmom a színházról viszont ugyanaz. Talán a színház közéleti funkciója lett kevésbé fontos.
De azért készülnek kritikus, közéleti előadások más színházakban – ezeket nézi, szereti?
A jó színház mindig kritikus. A Holt lelkek igazán közéleti, csak épp a tizenkilencedik század Oroszországában játszódik, A csillagos égbe még a napi politika eseményei is belekerültek. A Mozgófénykép a hamis történelmi emlékezetünkről is szólt. A Karamazov testvérekben az élet értelméről, istenhitről, az emberi szabadságról akarunk beszélni. Ez több, mint közélet, ez maga az élet. Tavaszi bemutatónk, Csiky Gergely Buborékokja, a korrupt, családi összefonódásokról szól, a múlt század Magyarországán.
Nem csak a színészek, de az őket foglalkoztató színház életében is fontosak az elismerések. Most igen sok díjban volt része a Radnóti Színház művészeinek: Csomós Mari Prima Primissima-díjas lett, Rétfalvi Tamás Junior Prima-díjat kapott, míg Ön Arany Medál életmű-díjban részesült. A színháznak, vagy az egyéneknek fontosabbak ezek az elismerések?
Egy pályakezdő fiatalembernek, mint Rétfalvi Tamás, fontos az elismerés, és persze a pénz is, amivel jár. Csomós Mari Primissima díja óriási elismerés a Radnóti Színház számára is, nagyon büszkék vagyunk rá. Az Arany Medál közönségdíjat egy fiatal újságíró, Mészáros Márton hozta létre évekkel ezelőtt, több mint tízezren szavaztak az interneten. Bodrogi Gyula, Törőcsik Mari és Molnár Piroska részesült eddig életműdíjban, igazán jó társaságba kerültem. A díjam nyilván a Radnóti Színháznak is szól. Jól esik persze, de remélem, ez még nem nekrológ...
2016 januárjában lejár az igazgatói megbízatása, és kijelentette, hogy nem pályázza meg ismét a direktori posztot. Mi lesz ezután a színház sorsa, Ön mit szeretne?
Azt szeretném, ha nem szűnne meg az, amit én itt harminc év alatt létrehoztam, nem lenne gyökeresen más. Szeretném, ha folytatódna, nyilván fiatalosabban, másként, frissebben, újszerűbben, de az az érték, ami a Radnótiban létrejött, nem szűnne meg. Nem én döntök, de talán valamennyi beleszólásom lehet. Egy kollegám úgy fogalmazott, hogy az én áldásom nélkül nem lesz itt új igazgató. De vajon mennyit ér egy áldás manapság?
Portréfotó: Falus Kriszta
Fotók: Bálint Dániel és Dömölky Dániel
