Radnóti

Mindig izgalmas találkozni azzal, hogy milyen helyzetekben érnek utol minket e kedves érzések, és elemezni, milyen mechanizmusok működtetik ezeket, milyen okokra – neveltetés, szocializáció – vezethetők vissza. Szeretnénk nem ilyenek lenni, és pontosan tudjuk, hogy a lelkünk mélyén ilyenek vagyunk. Mindenkit érdekel, hogy mások ezekkel a problémákkal hogyan küzdenek meg – a színházon keresztül pedig érezhetjük, hogy nem vagyunk egyedül.

Úgy érzem, hogy nagyon tudok szeretni, és az elmúlt időszakban elkezdtem tudatosítani, hogy nem szabad félni ezt kifejezni és odaadónak lenni – talán most először életemben. Kamaszkortól kezdve a pofonok hatására ösztönösen megtanulunk védekezni, egyre inkább bezárkózunk, én most eljutottam arra
a pontra, hogy ennek semmi értelme, mert így örök menekülés lesz az életem - az élettől magától.

Megjelent a Radnóti 2019|2020-as Évados Magazinjában.

fotó: Máté Balázs

Viszony? Viszonyom? „Viszonyban? Nem voltunk mi viszonyban, kérem, utáltuk, mint a ***!”

„A fizika alaptörvényei szerint nincs múlt és nincs jelen. Atomi és molekuláris szinten az idő lényegtelen. Ez szimmetrikus. Annyi időnk van, amennyi mindig is volt. A mi időnk mindig is a tiéd lesz. Amikor én. Amikor. Amikor. Nem lesz belőle se több, se kevesebb. Amikor én már nem leszek.”

Mennyire szeretek élni! Valamelyik este nem volt még kedvem hazamenni előadás után, emberekhez meg pláne nem, megindítottam hát egy Hajdu Szabi-féle nématúrát a városban, aztán beültem egy ismeretlen helyre, kértem egy pohár bort, leültem egy félreeső asztalhoz, mint egy igazi magányos harcos, és teljesen váratlanul ez az érzés jött szembe velem: hogy milyen szép és milyen izgalmas ez az egész. Hogy bármikor bármi lehet. Hogy még mennyi minden van. Hogy végtelen, végtelen, végtelen a lehetőségek mindensége. Hogy millióféleképpen lehetne és mégis csak egyféleképpen lesz. Úgy, ahogyan lennie kell.

„A kvantumfizika multiverzum-elmélete szerint minden választásunk, minden döntésünk, amit valaha hoztunk vagy nem hoztunk, egyszerre létezik párhuzamos univerzumok elképzelhetetlenül hatalmas összességében. Mi csak részecskék vagyunk, amik meghatározott törvények szerint össze-vissza
kóvályognak a térben.”

És akkor mi van? Én ezt tudom érezni, ebben vagyok benne. Ez az én életem. Az enyém. Egy van belőle. Ilyesmiket szoktunk mondani. És akkor döntünk, választunk, kanyarodunk, aztán eszmélünk, elkésünk, megbánunk, sírunk, sírunk, mert tehetetlenek vagyunk, pedig hát...

„Pár hete az asztalánál ültem, úgy sírt, mint egy gyerek, mert előre látta, hogy mi jön, és azt is, hogy nem tudja megakadályozni, sírt, mert nem bírta elviselni másképp a tehetetlenségét.” Annamari...

Hiszem, hogy eredendően ki lett nekem találva egy út, amit ha sikerül megtalálnom és képes vagyok rajta maradni, akkor van esélyem a boldogságra.
Én döntök, én választok, de valahogy úgy képzelem, hogy egy mágnes húz arra, amerre lennem kell, és ha jól figyelek rá, akkor nem tévedhetek el.

Persze attól még piszkosul tud fájni... Hogy hányadán állok a halállal? Nem vagyunk túl jóban. Kóstolgatjuk egymást. Eddig még mindig ő
nyert. Félek is tőle rohadtul, próbálom nem túl közel engedni. De hát „nem lehet örökké csak élni és élni és élni”. Meg ott van az is, hogy ha nem lenne halál, nem lenne feltámadás sem.

Az idézetek a Radnóti Színház Závada – Mohácsi-testvérek Egy piaci nap című előadásából, Nick Payne Csillagképek című drámájából és Németh
Gábor drága Radnai Annamaritól búcsúzó írásából valók, mert ezek a szövegtöredékek most igen közel állnak hozzám.

Megjelent a Radnóti 2019|2020-as Évados Magazinjában.

fotó: Máté Balázs

A Radnóti Színház új játszóhelyén, a Radnóti Tesla Laborban mutatjuk be a fiatal angol szerző Nick Payne többszörösen díjnyertes színdarabját, a Csillagképeket Szilágyi Bálint rendezésében. A történet egy multiverzumban, azaz párhuzamos univerzumokban játszódik; a két szereplő viszonyát és történetét/történeteit ezek között a párhuzamos életek között ugrálva ismerjük meg. Az interjút Hárs Anna, a darab fordítója készítette.

A darab szerkezete a kvantumfizikának azzal a feltételezésével játszik el, hogy végtelen számú univerzum van, és minden egyes esemény minden lehetséges kimenetele megtörténik ezek valamelyikében. Milyen érzéssel tölt el a gondolat, hogy végtelen számú van belőlünk, és bármit csinálunk, annak az ellenkezőjét is megtesszük egy másik univerzumban?

Szilágyi Bálint: Semmilyennel. Nem tudom, mi a gyakorlati jelentősége a saját életemre nézve. A döntések felelőssége ettől még ugyanúgy megvan, és az én
tudatom úgyis ebben a létezésben van benne. Minden kimenetel létezik, de egy ösvényen kell végigmenned. A női karakter is erre ébred rá a darab során. Az elején azt mondja, hogy "az egyenleteinkben nyoma sincs a szabad akaratnak", részecskék vagyunk, picik és jelentéktelenek, és egy meghatározott törvény szerint kóválygunk a térben, különösebb cél nélkül. Ezt úgy mondja, mint egy krédót. Ehhez képest amikor már nagyon sok minden megtörtént vele, túl van a megcsaláson, házasságon, betegségen, azt mondja, hogy "nekem kell, hogy legyen választásom". A korábbi meggyőződése a halál tükrében egészen más színezetet kap. Azt sejtem, hogy amikor a halállal szembekerül az ember, az sok mindent felülír.

Be merjük ismerni magunknak, hogy Tartuffe-ök és Orgonok vagyunk? Hogyan lesz egyetlen koherens szerep négy fajsúlyos dráma főhőséből? És mit árul el a rendezői koncepcióról egy kutya hiánya? Hegymegi Máté első radnótis munkájaként a Molière - the passion című dráma magyarországi bemutatóját rendezi. Az interjút Nagy Klára készítette.

Miért gondolod, hogy fontos ezt a drámát ma megrendezni?

Hegymegi Máté: A darab egyik különlegessége, hogy egybefűzi négy Molière-dráma címszereplőinek személyiségét, cselekményszálait, ami már önmagában kuriózum. Ennek a darabnak a középpontjában az ember áll a maga kegyetlen önzőségével, ami kisszerűvé teszi. Azzal, hogy a darab szerzői - Feridun Zaimoğlu, Günter Senkel és Luk Perceval - egybeírták ezt a négy erősen negatív tulajdonsággal bíró figurát, egy szinte már nem is létező embertípust teremtettek meg, aki végletekig viszi az önzést. Pont az itt látható szélsőségek miatt bárki könnyen rá tud ismerni a sajátjaira. Míg kevésbé koncentrált dózisban talán csak meglegyintene egy ilyen felismerés, ezt a radikális önzést látva viszont egyenesen arcul csap. Miközben a dráma megtartja Molière humorát, nagyon sötét képet is fest az emberről. Ez a groteszkség nekem nagyon szimpatikus.

Egy író, zeneszerző, filmművész, színész magánélete nem közügy, az az intimszféra része. A nyilvánosság, a közönség ismerheti, megismerheti őket műveiken keresztül: alkotásaikban, verseikben, képeiken, alakításaikban. (A magyar celebek magánélete életművük elengedhetetlen része, ők ebből élnek.)

Egy színésznek, amennyiben értelmiséginek és gondolkodó lénynek tekintjük magunkat, lehet véleménye a világ dolgairól, de ebben a hiszterizált közéletben ne próbáljon a magyar pártpolitika ügyeihez hozzászólni, és nem tartom helyesnek, ha politikusok mögé áll a tribünre.

Egy színigazgató, aki egész társulatáért felelős, nyilvános megszólalásaiban legyen óvatos és megfontolt. Aktív direktorként én is körültekintően nyilatkoztam, de most már nem mindig „fogom be pörös számat”. Például megszólaltam az Erzsébet téri Nemzeti Színház építkezése leállításának húszéves évfordulóján. A nyilvánosság elé tártam véleményemet a Soroksári úti Nemzeti épületéről, esztétikai hiányosságairól, színháztechnikai avultságáról és arról, hogy a következő száz évben aligha fog korszerű Nemzeti Színház épülni Magyarországon. Úgy gondolom, helyesen tettem.

fotó: Dobos Tamás

A szöveg a 2018|2019-es Radnóti magazinban jelent meg.