Viszony? Viszonyom? „Viszonyban? Nem voltunk mi viszonyban, kérem, utáltuk, mint a ***!”

„A fizika alaptörvényei szerint nincs múlt és nincs jelen. Atomi és molekuláris szinten az idő lényegtelen. Ez szimmetrikus. Annyi időnk van, amennyi mindig is volt. A mi időnk mindig is a tiéd lesz. Amikor én. Amikor. Amikor. Nem lesz belőle se több, se kevesebb. Amikor én már nem leszek.”

Mennyire szeretek élni! Valamelyik este nem volt még kedvem hazamenni előadás után, emberekhez meg pláne nem, megindítottam hát egy Hajdu Szabi-féle nématúrát a városban, aztán beültem egy ismeretlen helyre, kértem egy pohár bort, leültem egy félreeső asztalhoz, mint egy igazi magányos harcos, és teljesen váratlanul ez az érzés jött szembe velem: hogy milyen szép és milyen izgalmas ez az egész. Hogy bármikor bármi lehet. Hogy még mennyi minden van. Hogy végtelen, végtelen, végtelen a lehetőségek mindensége. Hogy millióféleképpen lehetne és mégis csak egyféleképpen lesz. Úgy, ahogyan lennie kell.

„A kvantumfizika multiverzum-elmélete szerint minden választásunk, minden döntésünk, amit valaha hoztunk vagy nem hoztunk, egyszerre létezik párhuzamos univerzumok elképzelhetetlenül hatalmas összességében. Mi csak részecskék vagyunk, amik meghatározott törvények szerint össze-vissza
kóvályognak a térben.”

És akkor mi van? Én ezt tudom érezni, ebben vagyok benne. Ez az én életem. Az enyém. Egy van belőle. Ilyesmiket szoktunk mondani. És akkor döntünk, választunk, kanyarodunk, aztán eszmélünk, elkésünk, megbánunk, sírunk, sírunk, mert tehetetlenek vagyunk, pedig hát...

„Pár hete az asztalánál ültem, úgy sírt, mint egy gyerek, mert előre látta, hogy mi jön, és azt is, hogy nem tudja megakadályozni, sírt, mert nem bírta elviselni másképp a tehetetlenségét.” Annamari...

Hiszem, hogy eredendően ki lett nekem találva egy út, amit ha sikerül megtalálnom és képes vagyok rajta maradni, akkor van esélyem a boldogságra.
Én döntök, én választok, de valahogy úgy képzelem, hogy egy mágnes húz arra, amerre lennem kell, és ha jól figyelek rá, akkor nem tévedhetek el.

Persze attól még piszkosul tud fájni... Hogy hányadán állok a halállal? Nem vagyunk túl jóban. Kóstolgatjuk egymást. Eddig még mindig ő
nyert. Félek is tőle rohadtul, próbálom nem túl közel engedni. De hát „nem lehet örökké csak élni és élni és élni”. Meg ott van az is, hogy ha nem lenne halál, nem lenne feltámadás sem.

Az idézetek a Radnóti Színház Závada – Mohácsi-testvérek Egy piaci nap című előadásából, Nick Payne Csillagképek című drámájából és Németh
Gábor drága Radnai Annamaritól búcsúzó írásából valók, mert ezek a szövegtöredékek most igen közel állnak hozzám.

Megjelent a Radnóti 2019|2020-as Évados Magazinjában.

fotó: Máté Balázs