„A színész és az állat között az a különbség, hogy az állat azért nem bír ki mindent.” – szoktuk mondani félig tréfásan, például amikor egy próbaidőszak végén, az ún. főpróbahéten minden a hétvégi bemutatóról szól, és este tízkor, egy összpróba után azt mondja a rendező, hogy jó, akkor most megbeszélés, szünet, és utána még egyszer elölről.
Pedig tudjuk, hogy ez nem így van. A színész nem bír ki mindent. A színész gyakran tűr, elvisel dolgokat – és sok mindent kibír. A színész erre van „kiképezve”.
A felvételi során hiperérzékeny embereket válogatnak ki, akiket aztán – kis túlzással – egy tengerészgyalogos szintű tortúrának vetnek alá: fzikai és lelki megpróbáltatásoknak, a hamis önképük szétrombolásának, olykor fájdalmas dolgokkal való szembesüléseknek, esetleg megaláztatásnak tűnő megaláztatásoknak, a nemjó-namégegyszer nemjónamégegyszer nemjó-namégegyszer
és tizedszer is nemjó-namégegyszer gyötrelmeinek. És a színész-ember mégis csinálja, akár egy tengerészgyalogos, önként és bátran – vagy félénken és rejtetten nagy energiákkal.
Mert a színészet energia kérdése is. Igen, a színpadról energiát kell sugározni, aktivizálni az energiáinkat, és a játszótársak által létrehozott erőteret is begyűjtve azokat parabolaként sugározni a nézőtérre.
Ez a saját energia természetesen nem a semmiből lesz, hanem... lesz valahonnan. Minden színésznek szüksége van arra, hogy rendszeresen feltöltse a testébe-lelkébe rejtett akkumulátorokat. Sőt, arra is szükség van, hogy a színész időnként simára fésülje a nap mint nap természetellenesen felizzított idegrendszer-vezetékeit, különben idő előtt elhasználódnak. Szétégnek. Feltölteni az akkumulátorokat, karbantartani a vezetékeket sokféle módon lehet, kinek-kinek meg kell találnia a maga stratégiáját.
Számomra ez az erőforrás egyértelműen a nagybetűs Természet, ezen belül is az erdő. Az erdő egy pontosan „kitalált”, tökéletesen működő rendszer, ezernyi élőlény egymásra épülő közössége.
Az erdő, ez a varázslatos hely, engem mindig elbűvöl. Az olykor mesteri módon beszűrődő fények. Az illatok. A frissen vágott fa illata. Egy kaszált rét illata. Egy kaszálatlan rét zínpompája. A hangok. Az apró hangokból megszülető csend. A lépteim zaja. Mohaszőnyegen járva a lépteim némasága. A völgyekben megülő pára. Gyalog vagy biciklivel, akár egyedül egy
vadászházban, engem az erdő megnyugtat, lecsendesít. Az erdő bennem gondolatokat ébreszt, vagy éppen kiüresíti a fejem, mint afféle meditáció.
Az erdőben megtisztulsz. És talán a színházban is. Vigyázz rá!
Megjelent a Radnóti 2019|2020-as Évados Magazinjában.
fotó: Máté Balázs
