Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban, amikor még fatal voltam és bohó, amikor még nem éltem boldog házasságban, mint most, amikor még nem tudtam kezelni az indulataimat, pontosabban a vágyaimat − ez egy szexuális téma −, én egy párkapcsolatban éltem, és ő is párkapcsolatban élt, de annyira vonzódtunk egymáshoz, hogy végül nem bírtuk tovább, és megesett, aminek talán nem lett volna szabad megesnie... És akkor eléggé hosszan „négyesben” éltünk, mondhatni „boldogan”. Majd egyszer csak mindketten otthagytuk a párunkat, és onnantól kezdve nem működött a dolog. Gondolom, nálam okosabb emberek a témáról könyvtárakat írtak tele – én arra jutottam, hogy valószínűleg ő valami pótszer volt nekem, ami a másik kapcsolatomban nem volt meg, vagy már nem létezett. Viszont onnantól kezdve, hogy ketten maradtunk, lehet, hogy én voltam lelkileg lusta, vagy egyszerűen nem eléggé nyitott, de nem is kerestem benne azt, ami előtte a páromban megvolt – vagy tényleg csak fatal voltam. Egyikünknek sem működött ez a kapcsolat, pedig nagyon erősen kötődtünk egymáshoz.
Egyébként az indulataimat szerintem eléggé jól kezelem. Talán csak az tud kizökkenteni, amikor tehetetlennek érzem magamat egy helyzetben, vagy igazságtalanul megvádolnak. Gyerekkoromban – magam sem tudom, miért – haraptam. Egy nálam idősebb srác nem akarta visszaadni a vízipisztolyomat, én pedig más megoldást nem láttam, hátba haraptam.
Az érzelmeimről nem szoktam beszélni, vagy csak felszínesen, a jéghegy csúcsáról, és csak akkor, amikor valami gond van, és kikívánkozik belőlem. De igazán mélyre menően nem szoktam. Vagy ha igen, akkor csak nagyon közeli barátokkal vagy a feleségemmel. De velük sem mindenről. Szerintem az embernek a belső ügyeit magának kell megoldania, egyedül kell kisakkozni. De attól még, hogy nem beszélek róla, a színpadra persze próbálom odarittyenteni az én kis „belső, titkos világomat” – és ha sikerül, akkor ott megmutatom.
Megjelent a Radnóti 2019|2020-as Évados Magazinjában.
fotó: Máté Balázs
