A Radnóti Színház új játszóhelyén, a Radnóti Tesla Laborban mutatjuk be a fiatal angol szerző Nick Payne többszörösen díjnyertes színdarabját, a Csillagképeket Szilágyi Bálint rendezésében. A történet egy multiverzumban, azaz párhuzamos univerzumokban játszódik; a két szereplő viszonyát és történetét/történeteit ezek között a párhuzamos életek között ugrálva ismerjük meg. Az interjút Hárs Anna, a darab fordítója készítette.
A darab szerkezete a kvantumfizikának azzal a feltételezésével játszik el, hogy végtelen számú univerzum van, és minden egyes esemény minden lehetséges kimenetele megtörténik ezek valamelyikében. Milyen érzéssel tölt el a gondolat, hogy végtelen számú van belőlünk, és bármit csinálunk, annak az ellenkezőjét is megtesszük egy másik univerzumban?
Szilágyi Bálint: Semmilyennel. Nem tudom, mi a gyakorlati jelentősége a saját életemre nézve. A döntések felelőssége ettől még ugyanúgy megvan, és az én
tudatom úgyis ebben a létezésben van benne. Minden kimenetel létezik, de egy ösvényen kell végigmenned. A női karakter is erre ébred rá a darab során. Az elején azt mondja, hogy „az egyenleteinkben nyoma sincs a szabad akaratnak”, részecskék vagyunk, picik és jelentéktelenek, és egy meghatározott törvény szerint kóválygunk a térben, különösebb cél nélkül. Ezt úgy mondja, mint egy krédót. Ehhez képest amikor már nagyon sok minden megtörtént vele, túl van a megcsaláson, házasságon, betegségen, azt mondja, hogy „nekem kell, hogy legyen választásom”. A korábbi meggyőződése a halál tükrében egészen más színezetet kap. Azt sejtem, hogy amikor a halállal szembekerül az ember, az sok mindent felülír.
Amúgy is a lány hozza meg a döntéseket a darab során, nem? Kapcsolatuk valamennyi verziójában ő dominál.
Sz. B.: Alapvetően igaz. A nő határozottabb, kezdeményezőbb, ilyen szempontból nem sztereotip a felállás. Ez alapvetően a nő története. Az ő fejében, az ő hitrendszere szerint játszódik le minden. Mindig addig meséljük egy jelenet újabb és újabb verzióját, amíg egy változat továbbnem lendíti a sztorit – ez inkább a nő gondolatrendszerét tükrözi. Én ezt csak sajáthalál-történetnek tudom felfogni. Az ő létösszegzése ez, amihez a halál adja a keretet. A szerelmet és a fizikát is keretbe ágyazza.
A nő kvantumfizikus, a férfi méhész. Ez elég nagy hangsúlyt kap a darabban.
Sz. B.: Ez a két érdekes szakma inspirálta a szerzőt a darab megírására. Nagyon meghatározó mind a két foglalkozás, bizonyos szempontból az élet értelmét kutatják. Amikor csillagokkal foglalkozol, olyan távlatokban gondolkozol, ahonnan nézve az egyén nagyon picinek tűnik. A méheknél is ugyanez van. A kedvenc mondatomat a fiú mondja ki, amikor megkéri a lány kezét: „Irigy vagyok ezekre a szerény méhekre és arra a csendes eleganciára, amivel rövid életüket élik. Bárcsak a mi létezésünk is ilyen egyszerű lenne.” Lehet, hogy rövid az életük, de nincs kétely. Nem merül fel az, hogy nekem nincs helyem a világban. A méhek világa is egy kozmosz. Ugyanúgy egy univerzum, van szabályrendszere, működése, struktúrája.
Nehéz ilyen töredékes szerkezetű darabot rendezni?
Sz. B.: Mindent nehéz rendezni, mert igazat mondani a színpadon nehéz. Nem zavaró a töredékessége, mert az életben el vagyunk árasztva romantikus filmekkel, sorozatokkal, történetekkel, amelyekben emberek összejönnek, szakítanak, újra összejönnek. Nem hiszem, hogy a töredékes szerkezet bármilyen nézőt megzavarna. Ha van nehézsége, az az, hogy ne közhelyeket lásson a néző, hanem két embert. A Csillagképek változatok ugyanarra a témára, ügyesen megírva. A mi dolgunk pedig az, hogy érthető legyen.
Mi lehetnél vagy mi vagy egy másik univerzumban?
Sz. B.: Sarkkutató? Nem, mert ott nagyon hideg van. De a geológia... az életemben semmi nyoma nincs, hogy ez engem érdekelne, de a kedvenc könyvem A világ fölmérése Kehlmanntól, és Humboldtnak, a felfedezőnek a kalandjai mindig nagyon tetszettek.
próbafotó: Birta Olivér
portréfotó: Falus Kriszta
