Radnóti

A Radnóti Színház idén úgy emlékezett meg ötvenhatról, hogy beszédtémává avatta a színházon belül az évfordulót, a családi emlékeket, a megemlékezés gesztusát és a fiatalok viszonyát mindehhez. Az intézmény dolgozói egymástól függetlenül nyilatkoztak, ezek pedig együtt adnak ki egy közös képet. Naponta ismerhetik meg egy-egy színész vagy munkatárs nézőpontját, a szövegek mellé pedig a Fotrepanról, egy online fotóarchívumból gyűjtöttünk 1956-os képeket.

Az interjúkat készítette: Kelemen Kristóf.

„Én erdélyi vagyok, a családunk is erdélyi, tehát a nagyszüleim nem vettek tevékenyen részt az akkori eseményekben. Azt sajnos nem tudom, hogy ők akkor mennyit észleltek az itthoni történésekből, pedig érdekes lett volna megkérdezni őket. Ugye mindig a győztesek írják a történelmet, és mindig egy adott tankönyvből tanulunk, ezért is bánom, hogy nem beszéltettem többet őket, nem ültem és hallgattam a történeteiket – csak hát gyerekként annyira türelmetlen az ember.” 

Adorjáni Bálint

Bálint András visszaemlékezését itt találjátok

Garai Judit - dramaturg visszaemlékezését itt találjátok

Horváth Szilvi - gazdasági titkár visszaemlékezését itt találjátok

A Radnóti Színház idén úgy emlékezett meg ötvenhatról, hogy beszédtémává avatta a színházon belül az évfordulót, a családi emlékeket, a megemlékezés gesztusát és a fiatalok viszonyát mindehhez. Az intézmény dolgozói egymástól függetlenül nyilatkoztak, ezek pedig együtt adnak ki egy közös képet. Naponta ismerhetik meg egy-egy színész vagy munkatárs nézőpontját, a szövegek mellé pedig a Fotrepanról, egy online fotóarchívumból gyűjtöttünk 1956-os képeket.

Az interjúkat készítette: Kelemen Kristóf.

„Nekem nincs történetem ötvenhatról, és ennek az az oka, hogy csak apukám szülei éltek akkor Budapesten, viszont amikor megkérdeztem őket, azt mondták, hogy nem mesélnek erről semmit, főleg a nagypapám. Azt mondta, hogy ő nem mond semmit, mert ötvenhatról össze-vissza beszélnek a tévében és a rádióban, és azok közül semmi sem igaz. Azt nem mondta ki, hogy fél erről beszélni, de én éreztem ezt is a dolog mögött. Hiába mondtam neki, hogy már semmi sem történhet, akkor is hajthatatlan volt. Már kilencven éves elmúlt, teljesen jó szellemi állapotban van, de egyáltalán nem hajlandó erről beszélni. Azt hiszem, akartam kicsit, hogy kiderüljön, hogy mondjuk ők akkor bátrak voltak, vagy hősies dolgokat tettek.
Ha ötvenhatra gondolok, az egész téma nekem kicsit azt is jelenti, hogy meg kellett tenni valamit azért, hogy változás legyen, és mégis történtek olyan dolgok, amelyekkel nem tudok azonosulni. A Kazamaták című Térey-darab kapcsán gondolkodtam el ezen, ami eléggé jól bemutatta azt a helyzetet, amikor lincshangulat alakult ki ’56-ban, és elszabadultak az indulatok. Mostanában is sokszor eszembe jut, hogy miközben az emberek nagy része éhezik, vannak ezek a politikusok és celebfeleségek, akik szépek, divatosak, sok pénzt költenek, és ha lenne bármilyen polgárháború, adná magát, hogy ők a lehetséges áldozatok. De ők csak a szimbólumai valaminek, és ha bármi ilyesmi történne, abban a pillanatban én csak azt látnám, hogy ő is egy ember.”

Horváth Szilvi, gazdasági titkár

Bálint András visszaemlékezését itt találjátok

Garai Judit visszaemlékezését itt találjátok

A Radnóti Színház idén úgy emlékezett meg ötvenhatról, hogy beszédtémává avatta a színházon belül az évfordulót, a családi emlékeket, a megemlékezés gesztusát és a fiatalok viszonyát mindehhez. Az intézmény dolgozói egymástól függetlenül nyilatkoztak, ezek pedig együtt adnak ki egy közös képet. Naponta ismerhetik meg egy-egy színész vagy munkatárs nézőpontját, a szövegek mellé pedig a Fotrepanról, egy online fotóarchívumból gyűjtöttünk 1956-os képeket.

Az interjúkat készítette: Kelemen Kristóf.

„Anyukám mosonmagyaróvári, és ott ugye ’56-ban eléggé sok dolog történt, ezek közül a sortűz az, amiről a legtöbben tudnak. Anyukám akkor kilenc éves volt, a templomtéren laktak, és arra tisztán emlékszik, hogy amikor egyik reggel kinézett az ablakon, rengeteg tank állt ott, és az egyik tanknak az ágyúcsöve pont az ő házuk felé, az ő ablakukra mutatott. De az a kép is sokszor bevillan neki, ahogy a rengeteg letakart holttest között mennek az utcán, és egyszer csak meglát egy kezet, aminek nincs gazdája.

Anyukám bátyja, Gyuszi bácsi, aki akkor tizennyolc éves volt, ’56-ban elhagyta az országot, és Svájcba menekült. Anyukám ebből arra emlékszik, hogy a nagybátyám egyszer csak eltűnt, nem jött haza, és az anyukájuk nagyon kétségbe volt esve, mert sajnos azt a rémhírt kapták, hogy lelőtték őt menekülés közben. Egy hónapig ebben a tudatban éltek,  de a nagybátyám végül a Szabad Európán keresztül Bécsből üzent, hogy épségben van.

A nagybátyám akkoriban egy gyárban dolgozott Óváron, és megbeszélték a többiekkel, hogy a vasútnál találkoznak majd, és onnan indulnak el a szántóföldeken át Ausztria irányába. Amikor az indulás előtt olyan dél körül hazament, a nagymamám pont a ház előtt állt – a boltból hazafele jövet beszélgetett valakivel –, és csodálkozott is, hogy mit keres ott a nagybátyám, és akkor Gyuszi bácsi azt mondta, hogy csak a kártyapakliért ugrott haza, mert a munka után majd elmennek kártyázni, és még mutatta is a kártyát, amit elővett a munkáskabátja zsebéből. Ez olyan szívszorító nekem, hogy hazaugrott titokban, és a nagymamám éppen találkozott vele, és akkor még volt annyi lélekjelenléte, hogy viccelődjön, nem roppant össze, nem mondta el nagymamámnak, hogy mire készülnek, mert csak így lehetett abban biztos, hogy nem esik bántódása a családjának.

János, a férjem mesélte, hogy az ő nagypapája ebben az időben Mosonmagyaróváron határőr volt. Nagyon furcsa belegondolni, hogy itt vagyunk 2016-ban, férj és feleség, 1956-ban pedig az ő nagypapája, amikor az én nagybátyám épp menekült, ott cirkált a határnál. ”

Garai Judit, dramaturg

Bálint András visszaemlékezését itt találjátok.

A Radnóti Színház idén úgy emlékezett meg ötvenhatról, hogy beszédtémává avatta a színházon belül az évfordulót, a családi emlékeket, a megemlékezés gesztusát és a fiatalok viszonyát mindehhez. Az intézmény dolgozói egymástól függetlenül nyilatkoztak, ezek pedig együtt adnak ki egy közös képet. Naponta ismerhetik meg egy-egy színész vagy munkatárs nézőpontját, a szövegek mellé pedig a Fotrepanról, egy online fotóarchívumból gyűjtöttünk 1956-os képeket.

Az interjúkat készítette: Kelemen Kristóf.

„Én mindig azt mondtam, hogy ötvenhat: a rendszerváltás előtt nem használtam azt a kifejezést, hogy ellenforradalom, és most se mondom azt, hogy forradalom, hanem hogy ötvenhat. Akkoriban én tizenhárom éves voltam, nyolcadikos. Jordán Tamással sok közös élményünk volt. Ők a szomszéd házban laktak a Budafoki úton, a Műegyetemnél, és egy osztályba is jártunk. Ha ki kell emelnem egy erős élményt, a november harmadikát mondom: ködös, napsütéses szombat volt, az anyámmal mentünk a munkahelyére, a Belklinikára, és a Szabadság hídon nem lehetett átmenni, mert ott állt egy tank, ezért a Petőfi híd felé vettük az irányt, majd végig a Nagykörúton, befordultunk a Kilián laktanyánál az Üllői útra, és akkor nagyon sok halottat láttam. Elszenesedett embereket – gondolom orosz katonák voltak.

Jordánnal azokban a napokban sokat gombfociztunk, mert legalább másfél hónapig nem kellett iskolába menni, és nagyon ráértünk. Aztán tíz évvel később, ’66-ban Az apacímű Szabó István-filmben az ötvenhatos jelenetet pont a gyerekkori házunk előtt forgattuk. „Aki magyar, velünk tart” – kiabáltuk Kozák Andrissal. ’56-ban az erkélyünkről néztem, ahogy vonulnak az egyetemisták a Bem térre, majd tíz évvel később mint fiatal színész végigmentem ugyanott.”

Bálint András

Októberi bemutatónk, az Iván, a rettenet egy zsúfolt társasház életét mutatja be, amely egy időgép hatására a feje tetejére áll. A feltalálás és az időutazás motívumából kiindulva beszélgettünk Lovas Rozival és László Zsolttal a technikai fejlődésről, annak előnyeiről és hátrányairól, a szelfikről és a hackerekről, sci-fi filmekről és robotokról, továbbá arról, hogy miben tudhat többet a színház, mint egy házimozi-rendszer.

Az idei évadban a Radnóti Színház egy online publikált beszélgetéssorozatot indít: minden alkalommal a társulat két-két tagja beszélget egymással, nem feltétlenül a színházról és az előadásokról, sokkal inkább hétköznapi témákról, amelyek körülvesznek minket. A kiinduló témát mindig az új bemutató vagy egy éppen aktuális program szolgáltatja. Célunk, hogy a közönség új nézőpontból ismerhesse meg a társulat művészeit.