Radnóti

Októberi bemutatónk, az Iván, a rettenet egy zsúfolt társasház életét mutatja be, amely egy időgép hatására a feje tetejére áll. A feltalálás és az időutazás motívumából kiindulva beszélgettünk Lovas Rozival és László Zsolttal a technikai fejlődésről, annak előnyeiről és hátrányairól, a szelfikről és a hackerekről, sci-fi filmekről és robotokról, továbbá arról, hogy miben tudhat többet a színház, mint egy házimozi-rendszer.

Az idei évadban a Radnóti Színház egy online publikált beszélgetéssorozatot indít: minden alkalommal a társulat két-két tagja beszélget egymással, nem feltétlenül a színházról és az előadásokról, sokkal inkább hétköznapi témákról, amelyek körülvesznek minket. A kiinduló témát mindig az új bemutató vagy egy éppen aktuális program szolgáltatja. Célunk, hogy a közönség új nézőpontból ismerhesse meg a társulat művészeit.

Rozi, neked ugye van egy motorod.
Rozi: Igen, ott áll. 
Zsolt: Hol?
Rozi: A kis robogó a szürke Ford mellett.
Zsolt: Az nem motor.
Rozi: Tudtam, hogy ezt mondod.

Ha elromlana a robogód, meg tudnád szerelni?
Rozi: Biztos, hogy nem.

De valamilyen szinten átlátod a működését?
Rozi: Nem! Nem akarok erről beszélni. (nevet) Lehet, hogy egyszer még fizikaórán megértettem valamit belőle, de aztán elfogadtam, hogy ők meg én két külön világ vagyunk.

Zsolt: Én úgy vagyok vele, mint annak idején az adóbevallással, hogy egy ideig próbáltam követni, aztán feladtam. Szerintem az emberek kilencven százalékának fogalma sincs róla, hogy mitől működnek ezek a dolgok, ami egyrészt félelmetes, mert a legapróbb meghibásodásért is szakemberhez kell fordulni. Snecivel beszéltük (Schneider Zoltán), hogy ő például a Trabantját még megszerelte magának, de a mostani autókat már képtelenség egyedül megszerelni, mert senki nem tudja, hogy mitől működnek. Egyre kevesebben tudnak lépést tartani. Erről a nagymamám jut eszembe: amikor már öregek voltak, a bátyámmal vettünk nekik egy távirányítós tévét, hogy ne nagyon mozogjanak feleslegesen. A távirányító be volt szépen csomagolva folpackba, és ott feküdt az asztalon, soha senki nem nyúlt hozzá, ők pedig minden egyes alkalommal felálltak, és odamentek a tévéhez, amikor csatornát kellett váltani.

Látom, hogy Rozinak okostelefonja van. Zsolt, neked is okostelefonod van?
Zsolt: Nekem is, igen, nagyon okos telefonom van. Kirakom én is az asztalra, tessék. 

A technikai fejlődéssel kapcsolatban sokan szkeptikusak: például a Facebook-ot okolják, hogy az emberek közti szociális kapcsolatok megromlottak.
Zsolt: Az fontos, hogy ezeket a dolgokat, amikről most beszélünk, még a mi életünkben találták fel. Szerintem azoknál van a veszély, akik most újszülöttek, és mindezt készen kapják. Én is féltettem például a saját gyerekeimet, de szerencsére nekem nagyon jó emberanyagom van. (nevet) Nekik például jelez a szervezetük, tehát megfájdul a fejük, ha túl sokat ülnek a monitor előtt – emiatt megértik, hogy ez nem jó. Nekem az internet olyan szempontból hasznos, hogy sokféle véleménnyel tudok találkozni a legváltozatosabb témákkal kapcsolatban – ha csak a nyomtatott sajtót olvasnám, erre esélyem se lenne. Például ebben a rémes politikai helyzetben nagyon jó, hogy értelmes és olvasott emberek véleménye is megtalálható a neten, és ezek mindenképpen igazodási pontokat adnak. Az ember így azt érezheti, hogy nincs egyedül a problémáival. 

Szerintetek a sok kiírás, kommentelés, vagy akár a szelfizési mánia milyen lelki igényeket elégíthet ki?
Zsolt: Nyilván van egy nagy adag hazugságfaktor is benne, továbbá sok önbizalomhiány, és annak az erősítése kifelé, mások felé, hogy mi milyen jól vagyunk.
Rozi: Az a gesztus, hogy kiteszek valamit a Facebook-ra, például hogy boldog vagyok, a kifelé mutatásról szól, igen, tehát hogy látszódjon mindez mások előtt is. Az egész életünket úgy éljük, hogy mások megítélnek minket, és az, hogy önként kirakok valamit, amiről azt gondolom, hogy pozitívan reprezentálja a jelenlegi állapotomat, tulajdonképpen ezt segíti. Színészként végül is az egész szakmánk arról szól, hogy valamit csinálunk, és azt meg is mutatjuk – de egy olyan embernek, aki ezt nem teheti meg, mert a négy fal között él, vagy egész nap a számítógépe előtt ül, ez akár csodaszámba is mehet. 
Zsolt: Nyáron volt egy élményem ezzel kapcsolatban, amikor a családommal Karintiából hazafele jövet három napra megálltunk Bécsben. Egyik nap a Múzeum Negyedben beültünk egy kávézóba. Egy nagy téren voltunk, és rengeteg ember állt ott. Kiderült egy ponton, hogy anime-találkozó van, tehát ezekben a japán manga jelmezekben álltak ott az emberek – hát én ennyi boldog hülyét még életemben nem láttam. Komolyan mondom, még órákig elnéztem volna őket. Iszonyú boldogok voltak attól, hogy mutogathatják magukat azokban a jelmezben, a kedvenc hősük ruháiban – persze fotózkodtak is, meg szelfiztek. Akkor ott azon is elgondolkodtam, hogy gyakorlatilag mi színészek nap mint nap ezt csináljuk, tehát belebújunk valamilyen ruhába, és mutogatjuk magunkat. 

Ebben a kifelé sok mindent megmutató közegben – tehát hogy az interneten már rengeteg kép és információ megtalálható az emberről – mennyire érzitek magatokat biztonságban? Például amiatt, hogy ma már minden online történik, az adatainkról nem tudhatjuk biztosan, hogy nem kerülnek-e illetéktelen kezekbe. Ti például hol tároljátok a PIN-kódotokat?
Zsolt: Én igazi buta felhasználó vagyok, tehát egyetlen pin kódom van összesen. 
Rozi: Nekem is egy jelszavam volt, mindenhol ugyanazt használtam, de aztán írt a Google, hogy legyek óvatosabb, és akkor megváltoztattam – onnantól kezdve összeomlott a rendszer, soha nem tudtam megjegyezni, hogy mi a jelszavam. Fel van írva, de az is a telefonomba. Én nem foglalkozom ezzel: nem tudom, hogy miért törnék fel a postafiókomat, nem vagyok az amerikai miniszterelnök. 
Zsolt: Én különös csodálattal nézem a hackereket. Nemrég a Tetovált lányt mondtam fel hangoskönyvnek, és annak egy jó része erről szól, és miközben olvastam, azon gondolkodtam, hogy számomra teljesen elképzelhetetlen, hogy valakiben egy ilyen képesség létezik. 
Rozi: Közben érdekes belegondolni, hogy mondjuk felsőbb szinteken micsoda biztonsági intézkedések vannak – ami most már nem azt jelenti, hogy pajzzsal meg lándzsával védem az uramat, hanem hogy a rendszert úgy kell bebiztosítani, hogy védve legyenek az adatok. 

Bizonyos szempontból megszűntek a távolság adta korlátok is. Szoktatok az interneten távoli helyeket nézegetni?
Zsolt: Nekem volt egy korszakon, amikor megjelent a Google Earth, és elkezdtem nézegetni a különböző helyeket, de aztán egy hónap alatt leszoktam róla, mert rendszerint rám virradt – az akkor valami elképesztő volt. 

Milyen szempont szerint keresgéltél?
Zsolt: Általában olyanokra kerestem rá, ami nem Európa – amiről úgy gondoltam, hogy soha nem fogok eljutni oda.
Rozi: Én inkább azokat a helyeket néztem meg, ahol voltam már, meg a lakóhelyemet. 
Zsolt: Igen, én is ilyenekkel kezdtem, aztán egyre távolabbra mentem. 

Előfordult veletek, hogy besokalltatok a túl sok információtól, képtől, hatástól, ingertől? 
Rozi: Én sokszor észreveszem magamon, hogy a függőjévé válok, nem feltétlenül a Facebook-nak, hanem mondjuk az információnak. Hogy mindenről tudok, és minden észrevétlenül betáplálódik az agyamba. Nyáron egy ponton azt éreztem, hogy nagyon-nagyon fáradt vagyok, és zúg a fejem. Szükségem volt az egyedüllétre és a csöndre. Elmentem Zebegénybe egy régi telkünkre, kiültem a teraszra, eltelt pár perc, és azt éreztem, hogy „Úristen, milyen csönd van!”, és ekkor elkezdtek beáramlani a saját gondolataim a fejembe. 

Van olyan sci-fi regény vagy film, ami közel áll hozzátok?
Rozi: Én ezzel a tudományos-fantasztikus témával soha nem foglalkoztam igazán, mert nem is nagyon érdekelt. Engem maga az emberi természet tud végtelenségig lenyűgözni, tehát Csehovnál nekem nincs izgalmasabb. Semmi nem történik, csak emberek beszélgetnek, de felfedezni, hogy miért azt mondja, és miért úgy – amikor a nézőtéren ülve nézek egy Csehov-előadást, sokszor már-már hülyének érzem magam, és azon gondolkodom: hogy lehet, hogy én erre izgulok? 
 

Milyen lenne szerintetek az élet, ha robotokkal kéne együtt élnetek?
Rozi: Engem mindig dermesztettek a felröppenő hírek a robotokkal kapcsolatban. Kicsit félek tőlük. Meg nem értem, hogy minek.
 

De ha divatba jönnének, akkor el tudod képzelni, hogy lenne otthon egy házi robotod, aki kitakarít helyetted? 
Rozi: Akivel, ha magányosnak érzem magam, beszélgetni is tudok, és megsimogat éjjel? Hát nem tudom. Lehet, hogy évekkel ezelőtt így társalogtak az emberek az okostelefonokról is. Nem szeretek semmit sem radikálisan elvetni, de közben meg annyira természetellenesek a robotok. Egy idő után már nem tudunk végtelen mennyiségű természetellenes dolgot befogadni, nem? Olyan, mintha saját magát, vagy a saját természetét próbálná az ember eltűntetni a Földről – és nem értem, hogy minek. 
 

El tudjátok képzelni, hogy ha lenne egy robot-takarítónőtők, akkor elkezdetek érzelmileg viszonyulni hozzá? Mint mondjuk egy állathoz?
Zsolt: Nekem is volt motorom, imádtam, de soha nem adtam neki nevet – mint ahogy rengetegen megteszik. Tehát én nem tudom elképzelni.
Rozi: A Jóbarátokban mondja Phoebe, hogy a vegetarianizmus neki azt jelenti, hogy aminek szeme van, azt ő már nem tudja megenni. Aminek szeme van, és bele lehet nézni, ahhoz tudok érzelmileg viszonyulni, de amiben ilyen módon nincs lélek, az hogyan kerüljön közel hozzám? 
 

Számos vízió létezik arról, hogy milyen lesz az élet tíz, húsz, ötven vagy akár száz év múlva: tudósok és feltalálók, filmrendezők és írók, rajzfilmkészítők és képregényrajzolók álmodták már meg a jövőt. Ti milyennek képzelitek el?
Zsolt: Az egyik kedvenc animációs filmem a Wall·E, ami szerintem egy nagyon komoly műalkotás, és olyan szép, mint egy festmény. A jövőben játszódik, és itt az emberek iszonyat dagadtak, és repülő fotelekben ülnek – talán valami ilyesmi lesz. 
Rozi: Engem ez a Pokémon GO őrület gondolkodtatott el, amikor nyáron elmentünk egy alkotótáborba a zenekarunkkal, és a fiúk teljesen rá voltak kattanva. Tehát nézed a telefonodat, látod, hogy mögötte amúgy igazából mi van, és a képernyőn is azt látod, de még ott van egy ilyen kis szörnyecske is, és azt így elkapod – hová lehet ezt még fokozni? Komplett városokat felépíteni digitálisan? Egy ponton túl felmerül a kérdés, hogy mi valóságos, és mi nem, és hogy az emberi agy realitáshoz való viszonya és igénye meddig tart, és mikor szűnik meg. 

Eljön a nap, amikor a színház kimegy a divatból?
Rozi: Szerintem a színháznak van egy olyan jelenidejűsége, egy olyan megfoghatatlan kémiája, amire igény van, ami pótolhatatlan, és amit nem lehet fantasztikus filmekkel vagy házimozi-rendszerekkel pótolni. 
Zsolt: Ma, amikor az elképesztő Hi-Fi lejátszókkal és különböző audio berendezésekkel nagyon komoly minőségben lehet zenét hallgatni, azt gondolhatnánk, hogy az emberek nem járnak már koncertre, mert otthon ülve is megkapják ugyanazt a minőséget – és mégis vannak koncertek, mert egészen másféle élményt ad, amikor beülsz a Zeneakadémiára, és ott hallgatsz meg egy Beethovent. Én abban sem hiszek, hogy a 3D-s technika majd odáig fog fejlődni, hogy nem lesz szükség színészekre.
Rozi: Szerintem ez az egész őrület elér majd egy határig. Az emberi természet nem változik, ugyanabból vagyunk évezredek óta összegyúrva, a lelkünk is, az agyunk is, és ezek egyszer betelítődnek. Akkor majd természetesen fordul vissza az ember afelé, hogy lelassuljon, csendben legyen, és fákat lásson.

Ha utazhatnátok az időben, akkor hova utaznátok? 
Zsolt: Engem a huszadik század eleji Magyarország nagyon érdekelne. Tehát mi lehetett itt, amikor ennyi minden létrejött, amikor ekkora izzás volt Budapesten. 
Rozi: Nekem volt olyan időszakom, amikor a tizenkilencedik századi orosz realizmusba utaztam volna vissza – nyilván azért, mert akkoriban olvastam egymás után ezeket a csodás regényeket és drámákat. Vagy pedig én is ilyen békeidős korszakba mennék: azt mondják, hogy kicsit olyan fejem van – olyan századelős.

A beszélgetés során kérdezett: Kelemen Kristóf

Portréfotók: Csízik Balázs és Misetics Mátyás