A Radnóti Színház idén úgy emlékezett meg ötvenhatról, hogy beszédtémává avatta a színházon belül az évfordulót, a családi emlékeket, a megemlékezés gesztusát és a fiatalok viszonyát mindehhez. Az intézmény dolgozói egymástól függetlenül nyilatkoztak, ezek pedig együtt adnak ki egy közös képet. Naponta ismerhetik meg egy-egy színész vagy munkatárs nézőpontját, a szövegek mellé pedig a Fotrepanról, egy online fotóarchívumból gyűjtöttünk 1956-os képeket.
Az interjúkat készítette: Kelemen Kristóf.
„Anyukám mosonmagyaróvári, és ott ugye ’56-ban eléggé sok dolog történt, ezek közül a sortűz az, amiről a legtöbben tudnak. Anyukám akkor kilenc éves volt, a templomtéren laktak, és arra tisztán emlékszik, hogy amikor egyik reggel kinézett az ablakon, rengeteg tank állt ott, és az egyik tanknak az ágyúcsöve pont az ő házuk felé, az ő ablakukra mutatott. De az a kép is sokszor bevillan neki, ahogy a rengeteg letakart holttest között mennek az utcán, és egyszer csak meglát egy kezet, aminek nincs gazdája.
Anyukám bátyja, Gyuszi bácsi, aki akkor tizennyolc éves volt, ’56-ban elhagyta az országot, és Svájcba menekült. Anyukám ebből arra emlékszik, hogy a nagybátyám egyszer csak eltűnt, nem jött haza, és az anyukájuk nagyon kétségbe volt esve, mert sajnos azt a rémhírt kapták, hogy lelőtték őt menekülés közben. Egy hónapig ebben a tudatban éltek, de a nagybátyám végül a Szabad Európán keresztül Bécsből üzent, hogy épségben van.
A nagybátyám akkoriban egy gyárban dolgozott Óváron, és megbeszélték a többiekkel, hogy a vasútnál találkoznak majd, és onnan indulnak el a szántóföldeken át Ausztria irányába. Amikor az indulás előtt olyan dél körül hazament, a nagymamám pont a ház előtt állt – a boltból hazafele jövet beszélgetett valakivel –, és csodálkozott is, hogy mit keres ott a nagybátyám, és akkor Gyuszi bácsi azt mondta, hogy csak a kártyapakliért ugrott haza, mert a munka után majd elmennek kártyázni, és még mutatta is a kártyát, amit elővett a munkáskabátja zsebéből. Ez olyan szívszorító nekem, hogy hazaugrott titokban, és a nagymamám éppen találkozott vele, és akkor még volt annyi lélekjelenléte, hogy viccelődjön, nem roppant össze, nem mondta el nagymamámnak, hogy mire készülnek, mert csak így lehetett abban biztos, hogy nem esik bántódása a családjának.
János, a férjem mesélte, hogy az ő nagypapája ebben az időben Mosonmagyaróváron határőr volt. Nagyon furcsa belegondolni, hogy itt vagyunk 2016-ban, férj és feleség, 1956-ban pedig az ő nagypapája, amikor az én nagybátyám épp menekült, ott cirkált a határnál. ”
Garai Judit, dramaturg
Bálint András visszaemlékezését itt találjátok.
