Célegyenesbe fordult a próbafolyamat. Vészes iramban közeledik a bemutató, nemsokára találkozik az előadás a közönséggel. Egyre több dolog igazi a színpadon. A jelzésdíszlet helyét átveszi a valódi: bekerült egy letűnt, boldog kor atmoszféráját idéző szecessziós keret, egy fotografáló masina, egy kandalló; a régebbi előadásokból kölcsönvett, már nem játszó (tehát repertoár előadásban nem szereplő), az elmúlt hetekben jelzésként funkcionáló kellékek helyett megjelennek azok, amiket használni fognak a színészek az előadásban. Ahol eddig be kellett érnünk az „itt majd zene lesz”-megjegyzéssel, ott most már felcsendülnek a Dinyés Dániel által írt dallamok.
Mostanáig munkafényben, azaz generál világításban láttunk mindent, de napról napra jobban közelít a világítás a végső verzióhoz. És már jelmezben próbálnak. A nők gyönyörűek, a férfiak előkelőek, kikacsint a bécsi századforduló. Hízik, gazdagodik, kerekedik minden.
Egyre nagyobb a nyüzsgés, az izgalom, egyre többen vannak a színpadon. Nem csak a színészek. Két jelenet között ott van az ügyelő, a kellékes, a díszlet- és a jelmeztervező, a nézőtéren ott ül a világosító, a zeneszerző, a ruhafelelős, a dramaturg, kíváncsiságból bekukkant a büfés, a művészeti titkár, a takarító. Ott ül a színészek és a rendező két rendíthetetlen bástyája: a súgó és az asszisztens. Na és persze mindenhol ott van a rendező, Bálint András. Hiába rendez, akkor is színész, még ha ezúttal nem is játszik. Nem tud nem játszani. Amikor a nézőtérről figyel, akkor is a színésszel együtt mozdul a keze, élénk arcjátékkal, gesztusokkal kíséri a kollégák játékát. De ez új, hogy a nézőtérről figyel. Az elmúlt hetekben leginkább a színpadon volt, gyakran jelenet közben is. Egy Schnitzler által meg nem írt úriember. „Na tessék, az őszes úr már megint itt téblábol” – mondja szeretettel Szávai Viki arra utalva, hogy a Jelenetek egy házasságból c. kétszereplős darab próbáin is többnyire hárman voltak abban a házasságban.
Lassan véget ér a kísérletezés is. A próbák eddig arról szóltak, hogy a színészek kipróbáltak különböző dolgokat. Most már próbálják rekonstruálni a legjobbnak tekintett verziót. Ez hol sikerül, hol nem. Nézem Kováts Adél és Pál András közös jelenetét. Alig történik valami. Két ember beszél egy csaknem üres színpadon. Anatol és a nagyságos asszony. Valamikor majdnem történt köztük valami és most megint majdnem történik köztük valami. Mitől olyan érdekes ez? Pusztán attól, hogy két olyan embert nézek, akit nagyon érdekel a másik. Ha őket érdekli, engem is fog. Ez a színház.
[miszerint]
(fotók: Pap Zsuzsanna)
