Rendelkezőpróba. Ez olyasmi a színházban, mint a szabásminta készítése a szabóműhelyben. Az anyag adott – esetünkben az Anatol az, de hogy a ruha (vagyis az előadás) milyen szabású legyen, egyenes vonalú vagy ejtett, sliccelt vagy raffolt, zsabós vagy zsebes – az most dől el. A rendező nagy vonalakban vázolja, hogy képzeli a jeleneteket. Mind tartalmilag, mind formailag. Honnan hova megy színész, honnan hová tart a jelenet. És ez az első nagy csaták időszaka is, ugyanis ekkor találkoznak a rendező és a színészek elképzelései. Különösen izgalmasan alakul ez Bálint András és Pál András – vagy ahogyan Schneider Zoltán hívja őket: a két Anatol – esetében. Az Andrások nagyon különböznek, de sok szempontból hasonlítanak is.
Nyilván nem véletlen, hogy harminc éve Bálint András is eljátszotta ezt az elvetélt Casanova-figurát Szolnokon. Míg az idősebb Anatol mélységet sem nélkülöző, de alapvetően huncut, kellemes és könnyed, helyenként elkomoruló osztrák vígjátékot játszatna, addig az ifjabb egy sötét, búbánatos, időnként humorban oldódó tragédiát keres a sorok között. Az igazság, ahogy ez lenni szokott, valószínűleg valahol félúton van. Az egymásnak feszülő akaratok kifejezetten termékenynek bizonyulnak. Izgalmas látni, hogyan lehet – akár az írói szándék figyelmen kívül hagyásával – épp az ellenkezőjét játszani annak, ami írva van, miközben a jelenet éppúgy igaz marad.
Dinyés Dániel zeneszerző is benéz a próbára. Ő fogja megírni Anatol dallamát. A vezérmotívumot, ami állandóan visszatér majd az előadásban. És hogy milyen legyen? „Valami ilyesmi.” – mondja Pál András, és egy diszharmonikus akkordot fog a színpadon álló pianinón. „Ő szereti a kakofóniát. Én kevésbé.” – jelzi a rendező finoman, de határozottan Dinyésnek.
A pianino egyébként egyre hangsúlyosabb szerepet kap a készülő előadásban. Látszólag szerényen meghúzódik a színpad szélén, s közben, szinte észrevétlenül, egyre több jelentbe lopja be magát. Dörzsölt színészek is tanulhatnának tőle.
Egy kis színházi trükknek hála azok a színészek is képesek lesznek bonyolult zongorafutamokat játszani, akik ennél korlátozottabb hangszeres tudással rendelkeznek. A technika ajándéka. Mint ahogyan a következő ihletett pillanat is az: az Anatolhoz erősen vonzódó nagyságos asszonyt játszó Kováts Adél és Pál András párjelentének próbája közben Kováts Adél a zongorát helyettesítő szintetizátornak dőlt, s véletlenszerűen lenyomott billentyűk hangkavalkádjából meglepő módon egy Chopin-szólam bontakozott ki. Néhány másodperc múltán felfogtuk, hogy Adél véletlenül megnyomott egy gombot, amivel elindított egy beprogramozott dallamot, de ez mit sem von le abból a csodából, hogy egy erotikusan túlfűtött pillanatban a társadalmi elvárásoknak görcsösen megfelelni akaró nagyságos asszony feneke akaratlanul is Chopint játszik.
[miszerint]
(Makettfotó: Szabó Dorottya
olvasópróba fotók: Dömölky Dániel)
