Istenektől elhagyott hely ez az Argosz. A fémlemezekből ácsolt királyi palota fénykorában sem lehetett szívmelengető látvány. Most meg dárdák állnak ki mindenhonnan, a zegzugos falakon és a minden irányban ferde padlón végigfut a rozsda: mintha tűzvész pusztított volna nemrég. És csakugyan: hiszen hat napja múlt, hogy a bűnös Klütaimnésztra testét lekaszabolták majd megégették gyermekei. Atyaég, mekkora lehetett az a tűz?
A Khell Zsolt tervezte tér nem csak azért remek, mert önmagában egy hangulat, egy történet, egy vádirat, hanem azért is, mert kiváló lehetőséget nyújt a színészeknek, hogy feszegessék fizikai teljesítőképességük határait, és ebben bizton számíthatnak a rendező, Horváth Csaba hathatós közreműködésére.
A színészek kezdetben tétován vizsgálják a díszletfalakból kiálló fémrudakat, talán már sejtik, hogy a próbaidőszak alatt sok időt fognak rajtuk tölteni. Viccelődnek: mit szólna ehhez Faragó Csilla doktornő, a színház orvosa és munkavédelmi felelőse, aki minden adandó alkalommal hangsúlyozza a biztonsági előírások betartásának fontosságát. Puha szivacsba bugyoláltatná a veszélyforrásként meredő „dárdákat”. Ami nyilván levonna a művészi hatásból. Vagy legalábbis új értelmezési távlatokat nyitna.
Van, akinek könnyebb rúdról rúdra szökkenni, van, aki kevésbé találja a helyét a falakon. „115 kiló fölött nem mászunk” – mondja Schneider Zoltán, de Csabát nem győzi meg: „Akkor mászunk csak igazán”.
De mielőtt bárki azt hinné: ez nem tornaóra. Nem a minél különösebb és nehezebben kivitelező pózok megtalálása a cél, hanem egy olyan kifejezőeszköz alkalmazása, amiről a színházban, bármilyen meglepő, hajlamosak vagyunk elfelejtkezni: a mozgás. Sok előadásban a mozgás csak közlekedésrendészet: ki honnan jön, hova megy, de hogy hogyan, az a színész ösztöneire van bízva. Itt és most azonban a mozgás ugyanakkora jelentéssel bír, mint a szó. Vannak hangsúlyos és hangsúlytalan, ritmikus és aritmikus mozdulatok, de szó nincs artisztikus táncszínházról. Ez egy olyan nyelv, amit mindenki ért és ismer, de csak ritkán merjük használni. Pedig zsigeri szinten hat. Csaba hol pontosan lekottázza a mozdulatot, hol a kereteket adja csak, teret engedve a színész kreativitásának. Időnként előjátszik, megmutatja, mire gondol. Néha korrigálja magát: hülyeséget mondtam. Hogy milyen lesz az előadás, már körvonalazódik, de még hetek vannak hátra. Pillanatnyilag nem is ez a fontos. Hanem, hogy ez a próbafolyamat felér egy intenzív színházi workshoppal. A kőszínházi társulatoknak receptre kéne felírni Horváth Csabát. Van tőle mit tanulni.
- miszerint -
Díszlet: Khell Zsolt
