2014. november 23-án közönségtalálkozót tartottunk a Platonov – Apátlanul című előadásunk után, amelyen Alföldi Róbert és a darab szereplői voltak jelen. A beszélgetést Bálint András moderálta.

Néző: Alföldi Róberttől szeretnék kérdezni. Az egész darab alatt azon gondolkodtam, hogy hogyan fogalmazná meg a mai korra nézve a darab üzenetét?

Alföldi Róbert: Szerintem üzenet soha nincs, hanem van egy alaphelyzet, ami ha gondolkodásra készteti azokat, akik nézik, az nagy eredmény. Ebben a darabban vannak az apák meg vannak a fiatalok, és a kérdés, hogy vajon mit tud kezdeni ezzel a helyzettel a negyvenes generáció? Csak ők-e a ludasak abban, hogy az történik velük, ami történik, mennyire függ össze a múlt, a jelen, meg a jövő, el tudunk-e valamerre indulni, és merrefele indulunk. Az is fontos, hogy nem tudjuk, mi bajunk van, miért nem találjuk a helyünket az adott közegben, az adott társadalomban.
Durván fél éve készült az előadás, azóta sok minden történt a mai társadalomban. Azért az a címe, hogy Apátlanul - és nincsen kihúzva belőle a Márton Andris, a Jordán Tamás, a Bálint Andris és Somhegyi György szerepe -, mert nagyon fontosnak tartom, hogy három generációt mutat a darab. Igazából Platonov a központi figura, ő körül forgolódik mindenki, de ugyanolyan fontosnak tartom, hogy ez a három, erősen tagolt generáció föl van mutatva, és ezeknek a viszonyát vizsgálja a darab. Az mindig rossz kérdés, hogy ki a hibás. Senki nem hibás, illetve mindenki hibás. Szerintem ez egy nagyon erős társadalmi látlelet a generációs osztódás miatt. 

Ez egy nagyon-nagyon nehéz anyag és mi kihúztuk a szöveg egyharmadát. Persze kínlódtunk azon, hogy egy 3-4 megszólalásból álló párbeszéd mire vonatkozik, hova utal vissza, milyen következményei vannak, amik esetleg a negyedik felvonásban jönnek vissza. Ez Csehov első darabja, és egy nagyon ösztönös szöveg, aminél nem lehet tudni, hogy mi az eredeti változat, merthogy írta, írta, írta, írta, írta… Amit mondott, az nagyon sokrétű, bonyolult. Éppen ettől volt szerintem – és nem az udvariasság mondatja velem, mert az nem jellemző rám – ez egy nagyon jó munka, mert nyomozás volt, a történet fölfejtése. 

Néző: Először is szívből gratulálok, köszönöm, hogy itt lehettem és egy ilyen csodálatos előadást láthattam. Érdekes, hogy a zuhanyzó szerepe majdnem olyan létfontosságú, mint a kulcsfiguráé. Érdekelne, hogy miért a zuhanyzó lett a díszlet központi eleme?

Alföldi Róbert: Ez nem egy nagy tér. Amikor először voltam itt egy évad beharangozón és bejöttem a színpadra, teljesen abszurd méretűnek találtam. Szerettem volna valami központi kuckót Platonovnak, ami nem azt jelenti, hogy ő mindig ott van, de mégiscsak az ő csigaháza, odúja, gödre. Természetesen benne van a gyomormosás, benne van a kamaszkoromból a szegedi albérleti fürdőszoba, a panelfürdőszoba, ami mindenről szól, csak az életről nem. Benne van a víz és a víznek mindenféle felszínes és mélyebb jelentése. A zuhanyzó ebben a térben egy nagyon fontos központi elem, de nem vagyok benne biztos, hogy ezt mindig le kell fordítani. Ez egy zuhanyzó. Amit használunk, és ami a teret vágja és szűkíteni tudja - olyanokat lehet benne csinálni, amikor beleállnak, mint egy közeliben egy filmen. Irányítani lehet általa ezt a nagyon bonyolult és színes-szélesvásznú történetet.

Néző: László Zsolttól kérdezném, hogy látta-e annak idején a Katona Színház Platonovját, és hogyan viszonyul ilyenkor egy színész az elődjéhez.


László Zsolt: Persze, láttam. Az Örkény Színház Platonovját nem láttam, amiben Széles Lackó volt Platonov. De a katonás előadás olyan messzeségben van már - 20 évvel ezelőtti dologról beszélünk -, hogy mély nyomot nem hagyott bennem. Annak idején a főpróbát láttuk - akkor az előadásnak Párizsban, az Odeonban volt a bemutatója. Elkezdték 6-kor a főpróbát és minden egyes átállás másfél órába telt, olyan díszletet tervezett az Antal Csaba, és a műszak nem volt a helyzet magaslatán. Az a másfél órás átállás utána lerövidült, azt hiszem, 4 percre. Mi mindig átmentünk a Pilvaxba egy kicsit iszogatni, és akkor jöttek és mondták, hogy most már lehet menni, mert a díszítők elkészültek. Fantasztikus, szuperrealista díszlete volt. Megmondom őszintén, hogy nem is akartam volna küzdeni Balkay Géza alakításával, értelmetlen lett volna, mert ő úgy volt Platonov, ahogy volt. Inkább töröltem.

Néző: Én végig aggódtam László Zsoltért, hogy hogyan lehet végigcsinálni egy ilyen őrületet. Hogy ebből ki lehet-e szállni utána, és mennyi időbe telik?

László Zsolt: Hát ilyenkor az embernek a napja ezzel telik, függetlenül attól, hogy holnap is van egy Platonov. Görcs, görcsben él az ember, én legalábbis. Azért vannak nálam lazább személyiségek.

Néző: Hogy állt hozzá a rendező a darab műfajához, mert itt úgy van kiírva, hogy komédia, de egyértelmű, hogy ez egy vegyes dolog. A nézői reakciók olyanok voltak, amire számított?

Alföldi Róbert: Ez örök vita. Csehov mindig azt írja, hogy komédiát ír, közben meg a fene sem tudja, mit ír. Nem gondolom, hogy be lehet ilyen erősen határolni, de mi például nagyon sokat nevettünk a próbákon. Nagyon-nagyon sokat nevettünk, ami szerintem fontos. Ez mindig azt jelzi, hogy valami tragikus lesz az előadásban. Fordítva működik a próbaidőszakkal. De a közönség jól viselkedik. Az rendben van.

Néző: Én nem a rendezőtől, hanem a háta mögött kérdezném, hogy hogyan rendez az Alföldi?

Kováts Adél: Én Robit nagyon régóta ismerem, még a Nemzeti Színházból, amikor az Iglódi–Horvai osztály gyakorlaton volt ott, és több darabban játszottunk együtt. Elég korán kiderült róla, hogy rendkívül expresszív személyiség. Nagyon szerettem vele játszani, mert erősek voltak a jelenetei. Eddig rendezőként nem dolgoztam vele. Mindenkit megelőz a híre. Mi természetesen nagyon vártuk, hiszen gondoltuk, hogy valami kiváló dolog fog születni. Hogy nagyon tudja, hogy mit akar, hogy nagyon megmondja, hogy mindent lediktál, stb., stb.
Én borzasztó szabadnak éreztem vele magamat. Azt éreztem, hogy kezdettől fogva egy úton indultunk el. Nagyon sokat nevettünk, felhőtlen volt számomra a próbaidőszak, tehát ha akartam, letoltam a gatyámat, a szoknyámat. Volt az esti jelenet, amiben a próbaszoknyámban nagyon tág volt a gumi és húzkodtam, és ezen rengeteget nevettünk. És kértük, hogy legyen olyan a jelmez, ami ugyanezt fogja tudni, ezt a szertelenséget. Engem Robi nagyon felszabadított. És ez azért volt érdekes, mert közben pontosan tudta, hogy mit akar, mindig megmondta, hogy na ezt nem. Ugyanakkor nyitott volt mindenkinél a megoldásokra. Ő egy olyan típusú rendező - talán nem baj, ha ezt mondom -, aki nem ijed meg attól, ha a színész is tudja, mit akar. Az egész próbaidőszak szenvedélyes volt, érzelmes és vicces is, meg sokféle.

Néző: A rendező úrtól kérdezném, hogy a bemutató után hányszor nézi meg az előadást, vagy egyből elengedi?

Alföldi Róbert: Tavaly többet tudtam nézni, nagy megbeszélések voltak, de idén nem nagyon tudtam még nézni. Felújító próba volt, az nagyon fontos volt.

Néző: A színészek egy idő után elviszik más irányba a darabot?

Alföldi Róbert: Előfordul. Akkor megbeszélést kell tartani, de nem csak azért, mert a színészek elmennek másik irányba. Van jobb előadás, rosszabb előadás, ez nemcsak a színészeken múlik. Ez Önökön is múlik, hogy milyen a nézőtér összetétele; de van olyan, hogy elkezdenek bizonyos dolgok önmaguktól működni. Azokat nem árt kipucolni, jó irányba terelni. Tehát nemcsak azért kell megnézni, mert ellenőrizni kell a kollégákat, hanem azért is, mert ha valami működik, akkor önálló életre kezd kelni, és azt nem árt részévé tenni annak, ami fél éve elkészült.

Néző: Számomra ebben a színházban az Ibsen darabok képezik az ellenpólust. A korabeli díszlet, kosztüm, szöveghűség és rendezés miatt azt képzelem, Ibsen korában ülök itt, és ugyanazt nézem, amit akkor láttak az emberek.
Ehhez képest ez egy totálisan másféle színház, ahol nincs kosztüm, nincs díszlet, majdhogynem szavalókórus-szerűen beszélnek a színészek. És milyen erős előadás ez mégis, pedig nincsenek jelzések, külsőségek benne… A játszás szempontjából a színészeknek nehezebb, hogy nem abban a korban van a darab, vagy nem kell abban a korban lennie?

Bálint András: Itt van a Hedda Gabler két főszereplője, Petrik Andrea és Adorjáni Bálint. Van különbség?


Adorjáni Bálint: Az ember nagyon sok absztrakt térben játszik, olyan jelmezekben, amelyek nincsenek a korban tartva. Ilyenkor felmerül a színészben egy igény, hogy tudjon enni, tudjon inni, hogy a primér dolgok tudjanak működni. Igazából nincs túl nagy különbség, mert a jó díszlet meg a jó jelmez segít a színésznek, segíti az egész produkciót, és hogy az üzenetek átmenjenek. Az a jó, hogy számunkra ez egy változatos dolog, hogy egyik este tudunk ilyenben játszani, a másikon meg olyanban. A jó díszlet, a jó jelmez kortalanná teszi a dolgot. Én magam sem szeretem, amikor szájbarágós valami.


Petrik Andrea: Én szenvedek ebben az előadásban attól, ahogy kinézek. Igyekszem vele nem foglalkozni, de rettenetesen zavar a fejem, a hajam, egyáltalán nem tetszik a paróka. Az elején nem ilyennek láttam, és nem is foglalkoztam vele, mert elhittem, hogy biztos jó és működik. Nem szokásom beleszólni ebbe, de életemben először úgy érzem, hogy nem segít az, ahogy kinézek. És lehet, hogy rá is fogom egy kicsit, hogy ettől sem működök benne olyan jól.

Néző: Milyen igazgatóként, illetve rendezőként játszani egy darabban? Jelent-e plusz terhet, hogy jelen esetben két színházigazgató, a Nemzeti volt igazgatója és a Radnóti jelenlegi igazgatója egy darabban játszik, vagy ebben a szituációban ők ugyanolyan színészek?

Bálint András: Nekem ebben elég nagy praxisom van, mert régóta vagyok itt igazgató, és folyamatosan játszom. Sőt, gyakran tapasztaltam azt mint igazgató, hogy amikor színész vagyok, velem keményebben bánnak a rendezők. 


Jordán Tamás: Nekem annyiban különbözik, hogy én elsősorban földmérő mérnök vagyok és utána lettem színész. Sokáig nem voltam igazgató, csak színész, és akkor természetesen örömmel játszottam, de mikor igazgató lettem - már a Merlinben is -, ha színpadra kerültem, én teljes mértékben alávetettem magam a helyzetnek. Egyáltalán nem éreztem azt, hogy igazgatóként bármikor elküldhetem a rendezőt a francba. Eszembe sem jutott. Az ember külön tudja választani a dolgokat. Én akárhányszor színészkedem, akár a Nemzetiben játszottam, akár Szombathelyen, akár itt, én akkor csak színész vagyok. Mindent meg lehet velem beszélni és vissza lehet élni ezzel, de ez soha nem történt meg.

Előadásfotók: Dömölky Dániel