A World Press Photo budapesti kiállítás egyike a Radnóti Színház együttműködő partnereinek. Miközben a World Press Photo a tágabb világunkról ad képet, mi a Radnótiban, a körülöttünk lévő valóságot idézzük meg. És így együtt, teljesebb "képet" adunk a nézőnek, a közönségnek.
A színházban a legjobban a láthatatlan dolgokat szeretem. A lelkeket, a pillanatokat, a miérteket, a csöndeket, a kételyeket, a döntéseket, a képzeletbeli cérnaszálakat, amik hol elszakadnak, hol megerő-södnek… a szívdobbanást, a szívszakadást… a magányosságot… a legeslegapróbb hétköznapiságot. Igen, azt hiszem, szeretem elemezni, megérteni és kinagyítani a hétköznapinak nevezett, egyszerű dolgokat. Mert onnantól kezdve, hogy személyessé válnak, hogy a sajátoménak érzem vagy vágyam támad megérteni a másikat, már egészen meghatározó és nagy dolgoknak tűnnek. Mert valahogy minden egyszerűen és egészen pici formájában az emberből, az emberben indul. Aztán meglehet, hogy pici is marad, meglehet, hogy majd csak nagynak tűnik, de az is lehet, hogy felnövekszik akkorává, hogy behullámozza az egész világot.
A gyerekek picik, tiszták és egyszerűek. Aztán egyszercsak elkezdenek megváltozni. Nem tudom, tudja-e valaki teljes bizonyossággal, hogy mikortól hat a lelkükre már visszavonhatatlanul a világ. De biztosan előbb érik őket hatások ezer irányból, mintsem hogy rájönnének arra, hogy ők maguk egyáltalán kicsodák. Mikor jön szembe az első olyan kérdés, ha egyáltalán szembe jön, hogy „szereted?”, „szeretnéd?” és mikor érkezik meg rá, ha megérkezik egyáltalán, az igaz válasz…? Én párévesen kiköptem a konyhánk hófehér falára egy nagyadag spenótot, amit az anyukám a legnagyobb szeretettel és jóindulattal készített. Nem valami szimpatikus gesztus, de ki tudja, miért történt… és ez csak egy egyszerű spenótos történet, nem érzem origójának, se meghatározó pontjának a mai önmagamnak.
Vannak pedig pontok. Emlékezetes, felszabadító pillanatok és piros lámpák, amiken lassítás nélkül visz át az élet… de mindent, ami gyerekkorunkban történik és meghatároz minket, csak utólag lehet visszakeresni, rájönni, megmagyarázni? Mi történik akkor, amikor a jelene van mindennek? Egyedül van az ember? Vagy csak megtanul egyedül lenni? Elfogadni azt is, ami nem esik jól? Mikor tanulunk meg kommunikálni, jelezni, vállalni és ki segít ebben? Lehet örülni? És hogyan kell? Hogyan őrizzem meg a bizonyosságaimat? És hogyan ne érezzem magamat nyomoréknak egy állítólagos semmiség miatt…
látszik... látszott... tudjuk... nem mondjuk... mosolyogj... mi a baj... nem baj... mondjad... de ne most... élj már! Ijesztett engem is a világ. Ott voltak az üvegfiguráim. Sokat menekültem. Nekem szerencsém volt, a színház megmentett a szótlanságtólNekem szerencsém volt, a színház megmentett a szótlanságtól.
Lovas Rozi
Fotók:
World Press Photo: Tiejun Wang: Sweat Makes Champions, Kína, 2. díj, egyedi | Daily Life - Second Prize, Singles
Lovas Rozi portréfotó: Dömölky Dániel
World Press Photo kiállítás:
szeptember 22-október 23.
Néprajzi Múzeum
- a szeptember-októberi flyerünk ajánlóját Kováts Adéltól itt olvashatod
- a novemberi flyerünk ajánlóját Sodró Elizától itt olvashatod
- a decemberi flyerünk ajánlóját Valló Pétertől itt olvashatod
