Immáron negyedik hete zajlanak a Buborékok című, eredetileg Csiky Gergely, esetünkben inkább Mohácsi testvérek által írott darab próbái a színház falai között.

Három héttel ezelőtt a rendező, a tizenhat szereplő, a zenészek, és a számos háttérdolgozó birtokba vették a kisméretű színház egészét. Azóta egy átlagos délelőttön az épület közösségi terei zsúfolásig teltek. Míg néhányan Remete Krisztával – az előadás jelmeztervezőjével – az öltözőben a leendő jelmezeket próbálják, a többiek a büfében már a következő jelenet szövegét mondják össze. Kósza kellékesek és díszítők egyre-másra vágnak át a nyüzsgő tömegen, hogy minden felmerülő ötlet a lehető leghamarabb és legjobban megvalósulhasson, hisz mindeközben a színpadon folyik a próba.

A próbaidőszak azon szakaszában járunk, ahol a rendező már a jelenetek felét lerendelkezte – tehát térben és mozgásban beállította. Ebből adódóan a délelőtti próbák két részből állnak. Tíztől délig az új, még le nem rendelkezett jeleneteket vesszük elő. Ilyenkor a színészek felolvassák az eredetileg meglévő szöveget és Mohácsi Jánossal, az előadás rendezőjével együtt saját ötleteikkel dúsítják fel azt, mondhatni személyre – színészre – szabják. A borzasztó szóviccek elsütése ilyenkor kötelező, többségük bele is kerül a leendő előadásba. De sajnos akad olyan gyöngyszem, aminek már nem jut hely: Miután az egyik szereplő körülbelül öt perce tart egy cérnaszálat:

„Én sokáig bírom cérnával.”

Déltől kettőig a már korábban beállított jelenetek emlékpróbája zajlik. Ekkor a színészek visszaidézik és letisztázzák, finomítják az adott jelenet legutoljára próbált változatát. Rekonstruálják a mozgásokat és a gesztusokat, újakat tesznek hozzájuk. Ilyenkor, a technikai részletek mellett a színészi játék pontosítása, a szereplők viszonyának árnyalása is hangsúlyt kap.

A legnagyobb kihívást a próbaidőszaknak ebben a fázisában a tömegjelenetek jelentik, melyekből esetünkben több is található. Ezekben a részekben a fő cselekményszállal párhuzamosan sok minden más (flört, sértés, félreértés, stb.) is történik a színen. Nagyszínpadon, ahol a szereplőcsoportok térben egymástól egyszerűen elválaszthatóak, ez könnyebben megoldható és átláthatóvá tehető a nézők számára, azonban a Radnóti Miklós Színház színpada – méreteiből adódóan – erre nem ad lehetőséget. Mind a rendező, mind a színészek szó szerint falakba ütköznek – csak hogy a próbaidőszak szóvicceinek sora folytatódjon – így újfajta térkezelési- és játékmódot követel tőlük ez a helyzet. (A február 14-i nyílt próbán testközelből találkozhatnak ezzel a kérdéskörrel a nézők.)

Míg mi a színház épületében haladunk előre a jelenetekkel, addig a zenészek a Nagymező utca másik oldalán, a színház próbatermében gyakorolnak. Ahogy az Mohácsi János előadásaira jellemző, itt is központi szerepet fog kapni a zene. Adódik ez már csak abból is, hogy az első felvonás ideje alatt a háttérben, a színpad mélyén egy házi bál fog zajlani. A szövegkönyv egyes oldalaira oda is van írva, hogy „tánc”. Ezekhez a részekhez érve kíváncsian – többször rémülten – néznek össze a színészek, hogy vajon mi várhat majd rájuk, de biztosat csak másfél hét múlva tudhatnak, mikor Kovács Márton elkezdi a koreográfia betanítását…

Írta: Széplaki Nóra

A fotók a próbán készültek.