Ráhangoló beszélgetés Zsótér Sándor rendezővel a Vágyvillamos című előadásról:
Azt nyilatkoztad korábban, hogy nem szeretted ezt a színdarabot, aztán megszeretted. Miért idegenkedtél tőle, és mi változott?
Ez nem ilyen egyszerű. Az én fiatalságomban – a 70-es években – az amerikai drámairodalom nehezen került be a színházi köztudatba. A 60-as években csak a Madách Színház játszott Tennessee Williamst. Nagyon sok ideig bűnös, züllött szerzőnek számított a magyar színházi életben, ahol amúgy is cenzúra uralkodott.
Akkor vetítették a filmet, Marlon Brando-val és Vivien Leigh főszereplésével.
|
A vágy villamosát 1947-ben mutatták be a Broadwayn, 4 évvel később készült el a filmváltozat. A színházi ősbemutatót és a filmet is Elia Kazan rendezte; a férfi főszereplő, Marlon Brando mellett még további nyolc színész játszotta a filmben és az előadásban is ugyanazt a szerepet. Blanche DuBois szerepére azonban egy befutott sztárt kerestek, így Jessica Tandy helyett Vivien Leigh játszotta Blanche-ot a filmben. |
Aztán létrejöttek emblematikusnak számító előadások ebből a darabból, nagyon-nagyon nagy színészekkel: Tolnay Klári, Pécsi Sándor, Vass Éva. Ez pedig valahogy kanonizálódik, beleég az emberek tudatába – ezt a darabot ugyanis senki nem ismeri, de valahogy mindenki úgy érzi, hogy ismeri.
A pályám elején rendeztem egy Tennessee Williamst, amit apró darabokra szedtem, mert fiatal voltam, elégedetlen és tudatlan. Most viszont már becsülöm a szerkesztéstechnikáját, az írástechnikáját, a történetmesélését és a ravaszságát.
Ez a darab akkor kerül repertoárra, ha egy színésznőnek előveszik jutalomjátékként. A szerep életkora és a színésznő életkora sohasem egyezett még Magyarországon. Blanche eredetileg 27 éves, de Tolnay Klári és Vivien Leigh elintézték, hogy egy 40-50 léves nőnek kell játszani. Szakmai szempontból ez hiteles: ekkorra tud egy színésznő már annyit a szakmáról, hogy egy ilyen kaliberű szerepet el tudjon játszani.
Visszatérve arra, hogy hogyan került elő és mit kezdtem el becsülni benne… Tudni kell, hogy Williams meleg szerző. A nővére, aki nagyon súlyosan beteg volt, komoly pszichotikus problémákkal küszködött - Blanche figurájának egyik része innen van. A másik pedig onnan, hogy ebben a korban Hollywood rettenetesen félt mindenféle szélsőségtől, ezért nagyon komolyan vette a színészek, a producerek, a színházrendezők magánéletét, és az írók magánéletét. Amikor Williams ezt a darabot írta, akkor jelent meg az Off Broadway-n az első meleg színdarab, ami erős kódokkal dolgozik. Tennessee a magánéletében vállalta a melegségét, azonban a darabjaiban ez csak nagyon finoman, rejtetten vonul végig. A Vágyvillamosban ugyanúgy vannak ilyen rejtett jelek, amire csak akkor jöttem rá, amikor Bálint András lehetőséget adott arra, hogy ne a régi fordításokból dolgozzunk. El kellett mélyülnünk a szövegben. A díszlettervezőmmel (Ambrus Mária, aki a darab fordítója is), szóról-szóra mentünk végig a darabon, és ekkor felszínre jöttek ezek az elrejtett kódok. De nem is tudtuk igazán visszaadni azt a pillanatot például, amikor a második felvonás első részében Blanche egy ajándéktárggyal jön meg egy mulatságból: annak a személynek a szobra van nála, aki az első igazi melegekről szóló darabot írta. A színháznak eleven funkciója, hogy a nézőtéren ülő emberek mindig értsék, hogy az a kód miről szólhatott, legfeljebb nyelvileg nincs elmondva. De az a tárgy a kezében, vagy az a nézés, vagy az a szünet, abból mindenki ért valamit.
Mae West a huszadik század első felének egyik legünnepeltebb amerikai színésznője volt, igazi szexszimbólum. A húszas években kezdett írással is foglalkozni, Jane Mast álnéven. |
Hogy jutottam el ahhoz, hogy megbecsüljem Tennessee Williams-et? A szerző legalább 3-4 síkon dolgozik, a sztori kitalálásához nagyon értett. Nemrég rendeztem Csehovot életemben először, és nagyon érdekes volt arra rájönni, hogy Williams mekkora rajongója volt Csehovnak. Rengeteg elemet vett át tőle. Blanche is mond olyan szöveget, ami előfordul a Cseresznyéskertben. Williams csehivista volt. Ez nem szépelgést jelent, hanem érzelemgazdagságot, humort és öniróniát.
Tehát először a történetet szerettem meg, és azt az igényességet, amivel ezt a nagyon sok önáltatással, hazugsággal, rémes kicsinyességgel, de rendkívüli szenvedéllyel rendelkező női alakot megrajzolja. Az volt a feladat, hogy ezt valahogy láttassuk a nézőkkel.
Újrafordítottátok a darabot.
Igen, a szöveghűség. Néha iszonyatosan hűek vagyunk, és ettől úgy tűnik, mintha magyartalanok lennének a mondatok, két-három helyen pedig elszabadultam. Ahogy minden dilettáns fordítót, engem is elkápráztatott az angol nyelv tömörsége: milyen jelentésorgia van egy-egy szó mögött. Ezt szerettem volna kihasználni. Néha pedig meg szerettem volna találni Ambrus Marival együtt, hogy ezt mi hogy mondanánk legszívesebben. Tartalmilag semmit nem változtattunk a sztorin, nem írtunk bele olyanokat, amik nincsenek benne. Egy Elizabeth Barrett Browning szonett került bele, de csak azért, mert a későbbiekben Blanche maga is idézi Elizabeth Barrett Browning-ot. Egyébként gyönyörűek a szonettjei, főleg a portugál szonettek és valószínűleg nem véletlenül választotta maga Tennessee sem, mert egy olyan viszonyról szól, amiben egy szép kislány megnyomorodik egy balesettől és élete egy pillanatában találkozik egy férfival, aki úgy ahogy van, beleszeret, és elfogadja őt. Gyerekei születnek tőle és az összes szonett arról szól, hogy ez hihetetlen: hogy a férfi leéli vele az életét, nem hagyja ott és egy folyamatos hálaadás a férfinak, istennek, vagy bárkinek, hogy ilyen létezik. A szonettekből pedig ez a szenvedély és örömünnep sugárzik és nagyon szerettem volna, hogy az előadás egy viszonylag közeli pontján Blanche elmondjon egy ilyen szonettet.
Elizabeth Barrett-Browning: 43. portugál szonett Mennyire szeretlek? Hadd számolj csak! ford. Kardos László
|
Blanche traumájába – visszatérve erre a meleg vonalra – kódolta bele a szerző ezt: fiatalon hozzámegy egy fiúhoz, aki egy gyönyörűszép költő, és egy kellemetlen pillanatban kiderül, hogy meleg: Blanche teljesen véletlenül benyit a szobába és ott rajtakapja egy idősebb úrral. Aztán ez meghatározza az egész életüket, mert a fiú öngyilkos lesz. Blanche durván igazságot szolgáltat és kikészíti a fiút, hogy amit csinál, az mocskosság, züllöttség, undorító és kikéri magának, és ahogy kikéri ő magának, úgy fogják őt kikérni maguknak az emberek később, egész életében. Visszakapja azt, amit ő csinált ezzel a sráccal, csak hosszabban és nyomorúságosabban kell ezt végigszenvednie: szajha lesz. A szépirodalomban elég sok ilyen alakkal találkozunk: egy kifinomultan választékos hazugsággal rendelkező, emelkedett kokott.
Mesélj nekünk egy kicsit a térről.
Az előadás tere elég hű kivitelezése Tennessee előírásainak. Ő egy romantikus francia negyedet képzel el New Orleans-ben: finom kovácsoltvas csipkékkel ellátott, enyhén romlott, enyhén lekoszlott, enyhén pállott vidék. Rózsaszínben, kékben, sárgában. Egy olyan bonyolult dolgot képzelt el, ami leginkább filmen valósítható meg: látszik egy ház homlokzata, látszik egy utcafront is, és egy terasz, de egy pillanat alatt be tudunk látni a konyhába és lakás egyetlen egy szobájába, plusz még csigalépcső vezet az emeletre is. Akkoriban a drámaírók - Tennessee, Edward Albee, Arthur Miller - nagyon hasonló díszleteket képzeltek el: megpróbáltak megszabadulni a naturalizmustól, helyette üres terekbe vasállványokból építettek fel házszerkezeteket, amiket világítással tagoltak vagy forgóra helyeztek, s akkor így beláttak az emberek hátra, jobbra, balra, ide-oda.
Itt, amikor kiindultunk, meghatározó volt a tér adottsága: ez egy pici hely. Egy olyan helyet akartunk mutatni, ahol nem laknak emberek. Blanche-nak meg kellett ütköznie azon, hogy az ő jó házból való úrilány húga hova kerül. Folyamatos kísérletezéssel találtuk ki ezt a helyet: a Rákóczi út 21-ben az Uránia mozi fölött található ez a beépítés, ami gyakorlatilag egy kazánház. Azért ilyen nagy az ablak, mert ahol kazánház van, ott nagy ablakokat kell készíteni a robbanásveszély miatt. Az ottani lépcső is ilyen típusú, mint a díszletben, és a kémények is. Pontosan ilyen légkondicionáló berendezések is vannak alatta. Ez a hely nekem egyfajta lélektani felszabadulást adott: kietlenség és valamiféle déli jó érzés is árad belőle. Eygszerre vagyunk kint és bent. Nem lehet tudni, hogy Stanley és Stella kirakta-e a szabad ég alá Blanche-ot, vagy a nő lakik bent és a pár pedig kint. Nekik hármójuknak kell együtt lakni, mintha egy szoba-konyhában kellene egy férfinak együtt lakni két nővel, ami normális addig, amíg a vendég normális. Ha nem, akkor pokol.
Korábban a Kurázsi mama és gyerekei című előadás kapcsán is felmerült a kérdés a játékmódot tekintve, hogy miért nem néznek sokszor egymásra a színészek…
Ez szerintem rendezői ízlés kérdése. Ha egy színész kifele beszél a nézőkhöz, akkor a nézőknek ez szokatlan. Én ebben semmi szokatlant nem találok 2013-ban. Szerintem a színészeknek nem kell egymásra nézniük, ha egymáshoz beszélnek, nem attól lesz hiteles. Minden darabban a darabnak megfelelően kellene játszaniuk. Ez főleg azért van, hogy lássák a Kováts Adél szemét, mert ez egy nagy médium szerep, átmennek rajta a dolgok és nagyon is tanácsos figyelni, hogy ott mi történik - ha történik.
Te viszonylag sokszor szoktad nézni az előadásaidat. A Vágyvillamos már két éve megy. Változott? Változik folyamatosan?
Az is számít, hogy milyen típusú, érzékenységű közönség ül le, az Adéllal történő események is számítanak, a velem történő események is számítanak. Nagyon nehezen váltam el ettől az előadástól, és nagyon akartam, hogy teljesen olyan formában lássam, ahogy én szeretném. Aztán, egy idő után, mikor előadás beállt valahogy, akkor az már a színészé, az ő története lesz belül, és rajta múlik, hogy amikben megállapodtunk, azt estéről-estére hogy alakítja át. Ez egy nagyon munkás szerep és meg kell vele dolgozni mindenkinek másképp - színésznője válogatja. De nekik ezt valamiért jó csinálni. Szerintem a színészeknek jó, ha szenvednek, mert valamit tudnak közölni a világról. Azt hiszem, hogy ezek a túlérzékeny szerepek a világ legérzéketlenebb emberei, és Tennessee egy ilyen típusú alakot próbált megírni. Blanche elvárja maga felé az érzékenységet, de ezt nem feltétlenül tudja működtetni mások felé. Ez a problémája.
Ez lesz az 65. előadás. A rendezéseidnek általában van harsány szakmai sikere és stabil rajongótábora is, ezzel az előadással szélesebb közönségréteget is sikerült megszólítani. Ennek mi az oka?
Tennessee bonyolultabb a kortárs szerzőkhöz képest, akik általában egy problémát tudnak megragadni és azt is valahogy „agyonvacakolják”: iskolai erőszak, terhes-e a lányom, színesbőrűekkel való együttélés, az AIDS megelőzése, kábítószeres fiatalok, cigányok vagy nem cigányok. De ezek csak témák és ebből nem tudnak jó darabokat írni. Viszont szükségük van az embereknek arra, hogy azok a témák, amik a világban vannak, színpadra kerüljenek, mert mégiscsak itt élnek és nem nézhetnek mindig 600 éves darabokat. Tennessee valami esszenciális, nagyon erős magot tudott kitalálni – ennek a négy embernek a történetét – és ez a történet elég erős ahhoz, hogy lebilincselő legyen, és ha még hozzájárul négy érzékeny, impulzív alakítás, az szíven üti az embert. Aztán hogy tetszik, vagy nem tetszik, az más kérdés. A melodráma pedig éppen jót tesz neki.
Hárs Anna
Előadásképek:
| Koncz Zsuzsa |
