Totth Benedek Író, műfordító, aki Holtverseny című kultregényéért elnyerte a legjobb első prózakötetnek járó Margó-díjat. Branden Jacobs-Jenkins Gloria című kortárs színdarabját Totth Benedek friss fordításában mutatja be a Radnóti Színház.
Légszomjának narrátora az elmozdulás és az elmozdulni képtelenség körében fulladozik.
Egyre erősödik a légszomjam, kilégzéskor sípolva távozik a tüdőmből a levegő. Éjszakánként gyakran fuldokolva ébredek, ugatva köhögök, az alvászavar már a munkámra is kihat, a férjem másik szobába költözött, hogy legalább ő tudjon aludni. Sokszor szorít a mellkasom, mintha ráült volna valaki, én egy gúnyos arcú bohócot képzelek oda, de az orvosomat ez nem érdekli. Hörgőtágítót ír fel, abban bízik, hogy a simaizomzat ellazításával megnyílnak majd a légutak. Egyre többet használok belőle. Az orvos azt mondja, az asztmás betegeknél jól érzékelhetően csökken a csúcsáramlási sebesség, amit egy kis készülék segítségével otthon is meg tudok mérni. Egyre sűrűbbek a köhögési rohamok, fáradtan és kimerülten ébredek. Lassan már aludni sem merek, rettegve csukom be
a szemem este.
Asztmában vagyok a legprofbb, de jól el tudom játszani a vakbélgyulladást és a terhességi mérgezést is. Néha fatal anyát kell alakítanom, akinek a gyereke elkékült szájjal fekszik a karjában. Miután harmadszorra sem sikerült a felvételim, muszáj volt munkát találnom, meg nem is akartam becsavarodni a kudarctól. A hirdetést, amire jelentkeztem, egy magánklinika adta fel, a náluk dolgozó fatal orvosoknak kellett eljátszani egy-egy betegséget, hogy gyakorolják a diagnózis felállítását. Mostanáig ezért kaptam a fzetésem, nem egy nagy összeg, de albérletre meg kajára bőven elég. Szeretem, hogy rutinból sosem lehet megoldani a szerepet, az orvosok mindig mást kérdeznek, máshogy, más hangsúllyal, és arra kell reagálnom, hiába részletezi a forgatókönyv, hogy mit és hogyan mondjak, mégis elég nagy mozgásterem marad. Ezt a szabadságot szeretem, ez segít, hogy hitelesen tudjam alakítani a szerepem. Nem tudom, meddig csináltam volna, ha múlt héten nem dőlt volna ki az egyik csaj. Tényleg elkapott valami fertőzést, nem csak eljátszotta, engem meg felkértek, hogy ugorjak be a helyére. Gondolkodás nélkül vállaltam a munkát, úgy voltam vele, hogy nem árt néha feszegetni a határaimat. Egy pszichés betegséget kellett eljátszanom. Egy éjszakám volt, hogy megtanuljam a szerepet. A kezembe nyomtak egy tízoldalas forgatókönyvet, amiben minden benne volt, amit a betegségről tudnom kellett. Nemcsak a tüneteimet írták le részletesen, hanem azt is, hogy hogyan kell előadnom és elmondanom őket. Szigorúan meghatározott protokoll szerint kellett felfednem a betegség részleteit. A forgatókönyv amúgy kitért fiktív életem minden részletére: a gyerekem életkorától kezdve a családomban előforduló krónikus vagy örökletes betegségeken át a férjem autómosójának nevéig minden benne volt. Azt is tudnom kellett, hogy hány kilót fogytam az elmúlt két évben, és hogy mennyi alkoholt fogyasztok hetente.
Egész éjjel a forgatókönyvet magoltam. Az első pillanattól fogva éreztem, hogy ez túl veszélyes, éreztem a kísértést, amiről a rutinosabb kollégák annyit meséltek. Amikor olyan betegséget találsz, amiből nem tudsz kiszabadulni, de mivel valójában nem vagy beteg, nem is tudsz meggyógyulni. De nem bírtam ellenállni a kísértésnek, izgatta a fantáziámat, hogy én meg tudom-e úgy csinálni ezt a szerepet, hogy megtartom a távolságot. Ezúttal nem a szokásos módszert alkalmaztam, sokkal mélyebbre kellett ásnom a szerepben. Minden lehetséges szemszögből elképzeltem ezt a másik önmagam, aztán megpróbáltam elfelejteni az odavezető utat. Különös volt ez az intimitás, kicsit zavart, hogy ilyen sokat tudtam róla, vagyis magamról. Az első furcsa jeleknek nem tulajdonítottam jelentőséget. Hiszen ezek csak a tények, a tünetek, amiket be kellett magolnom, és fel kellett mondanom az orvosoknak. Aztán a betegség egyre valóságosabb lett, mint az arcomra száradt nyál a rohamok után, amikor a kanapén térek magamhoz, és nem emlékszem rá, hogy megint elküldtem az anyámat a francba. Addig ismételgettem, hogy baszdmegbaszdmegbaszdmeg, amíg begörcsölt az állkapcsom. Valahányszor meg akarom kérdezni, hogy mi történt, nem bírok megszólalni. Eltűntem egy szavak alatti világban, de eleinte még sikerül meggyőznöm magam, hogy minden rendben van. Nem baj, ha szomorú vagyok, feszült vagyok, dühös vagyok. De közben egyre jobban veszítem el a fonalat, nem tudok tájékozódni. A rohamok alatt rángatózva fetrengek a földön. De amikor magamnál vagyok, akkor is vakon tapogatózom ebben a fiktív világban.
Két hét után úgy döntöttem, visszamondom a munkát. Bíztam benne, hogy sikerül időben kilépnem a szerepből. Nem örültek neki, de elfogadták a döntésemet. A klinikáról nem hívtak többet. Hiába voltam a legjobb asztmában és vakbélgyulladásban, azok nem olyan nehéz betegségek, azt bárki meg tudja csinálni. Munkát kellett volna keresnem, de én játszani akartam, csak a szerep érdekelt. Napokig nem aludtam, pedig nem volt légszomjam. Végül felkerestem a háziorvosomat, és elmeséltem neki, hogy mostanában sokszor arra ébredek az éjszaka közepén, hogy fulladok. Azt mondtam, hogy asztmára gyanakszom, de a doki a vizsgálat során nem talált betegségre utaló jeleket. Szerinte pánikbeteg vagyok. Elküldött a pszichiátriára, és felírt valami nyugtatót. Mielőtt felkeresem a pszichiátert, megtanulok néhány betegséget, csak arra kell vigyáznom, nehogy benntartson az osztályon. A sokféle gyógyszert meg majd elpasszolom, megvannak a kapcsolataim.
fotó: Dobos Tamás
A szöveg a 2018|2019-es Radnóti magazinban jelent meg.
