Döntések, következmények, konstellációk kimenetele. 30 éves a rendszerváltás. Vajon annak a „döntésnek” milyen következményei lettek? Milyen reményekkel indultunk neki a demokrácia megvalósításának, és hol tartunk most, 2019-ben? Mi van a közhelyek és a politikai-gazdasági tényezők mélyén? Kis lépésekben az emberi, privát történelem alakította és rajzolta fel végül a magyar társadalom jelenkori helyzetét. Hogy vagyunk ma, mi, magyarok?
Szálinger Balázs (1978) József Attila-díjas költő, drámaíró, gazdag munkásságáért számos kitüntetéssel és díjjal jutalmazták. A Radnótiban tíz évvel ezelőtt mutatták be az Oidipusz gyermekei című drámáját Valló Péter rendezésében.
A rendszerváltás-dráma hőse egy másik generáció. A Ratkó-gyerekek. Ők még születni is csak azért születtek, mert akartak tőlük valamit. Hatvannyolcban tizenévesek. Ki tudja, mi fújta meg jobban az arcukat, a tavaszi szél vagy a beatkorszak. Vagy ez a kettő egy és ugyanaz volt?
A hetvenes évek közepén-végén családot alapítanak. Építkeznek, még a régi rend szerint. Maradékanyag a Tüzépről, a TSZ-elnök építkezéséről, talán némi kaláka.
Nyolcvanas évek, koncertek már nem, bakelit még igen. Sőt... kazetta! Új autó! Először Trabant, aztán valami jobb, Wartburg vagy Skoda. A csúcs az 1200-es Lada, azzal már Ausztriában se bámulják meg az embert. Irány Oberwart! Odafele R-Go, hazafele már Modern Talking, vadonatúj, csomagolt kazetta. Játékos felhívás a parkolóban: gyerekek, amelyikőtök a hosszabb pénztárgép-blokkot találja a bevásárlókocsikban, az kap egy dobozos kólát.
Az irdatlan nagy dög utolsó rángásait és végül kimúlását nagyjából a krisztusi korban kapják. Szülői értekezletre járnak és már egy évtizede dolgoznak. A tüntetéseken már nem ők állnak a legelső sorban. Nem ők a leghangosabbak,
nekik már van mit veszteniük.
Ők a legfiatalabbak, akik azt gondolhatták, ha itt húsz év múlva tényleg Ausztria lesz, akkor abból még évtizedeket megérhetnek.
91, 92, 93, mennek az évek. A szobabútor tetején, az üres sörösdobozok mellett már porosodnak a tüntetésekről hazavitt zászlók. A politikában zűrzavar. A tévében háború. Bárhova néz az ország, nincs egy biztos pont. Dehogynincs. Az összeomló gazdaság egyedül bennük bízhat. Hatványozottan dolgoznak: mi még elérjük Ausztriát. És még sokan is vannak. Ők a talapzat.
Az évtized közepén megszorítás, 30 százalék fölötti infláció. A gyerekeik ekkor érettségiznek, pályakezdők vagy egyetemisták. Tőlük várják a legtöbbet, nekik ígérik a legkevesebbet, de ők bírják. És még sokan is vannak.
Időközben elmegy az utolsó háborús nemzedék. Történetesen ők temetik el őket. A szüleiket. Szegény öregek úgy mennek el, hogy biztosak lehetnek benne: tizenöt-húsz év múlva, legalább az ő gyerekeiknek: Ausztria. A mi hőseink ekkor sejtik először, hogy ebből nem lesz semmi.
Vagy mégis? Hátha az ún. polgárosodás. Nagy győzelem a múlt felett, a nyolcvankilencesek és a Ratkó-gyerekek szövetsége valahogy önbizalmat terít az egész országra. Mi már nem biztos, de egyrészt hátha, másrészt: akkor legalább a gyerekek... Új század, új évezred, hátha most, nem?
De. Aztán mégse.
Olvadékony, tanácstalan ötvenesek a mi hőseink. Már utódaik, a Ratkó-unokák is személyi jövedelemadót fizetnek, de ők még mindig dolgoznak, és ők vannak legtöbben. Az államháztartás nehézgépágyúi. A férfiak hullanak, mint a legyek, de még mindig sokan vannak.
Öregedés, félresiklás. Talajvesztés. Önigazolás. Sértettség. Őkmegmi. Első unokák és politikai viták a családban.
Szinte észrevétlenül, a média kizárása mellett, virágnyelven: jelentősen megváltozik a nyugdíjkorhatár szabályozása. Valahogy minden pont szarabbul jön ki. Versenyfutás. Hol húzzák meg a vonalat. Életem végéig dolgozni fogok?
Legfőbb jellemzőjük: ők vannak legtöbben. Számukra nem létezik nagyobb átok.
Fejlesztések a cégnél. Okostelefon, adminkezelés, kötelező számítógép-tanfolyam, neten érkező utasítások. Egyre fiatalabb és cinikusabb menedzsment. Vírussal teli gépek, idegrohamok, sírásküszöb, alkohol. Már csak három év. Már csak kettő. Hullanak, mint a legyek. De még mindig sokan vannak.
A képernyőn unokák, heti kétszer, élőben. Sokszáz kilométer távolságból. Hogy csak karácsonyra? Hát akkor jó. Itthon? Itthon semmi. Már csak egy év, nincs velünk semmi más. Gyöngék vagyunk.
Áltudományok. Alternatív sztárvilág. Sértettség- és bosszúalapú demokrácia. Propaganda. Pánikkeltés. Fiam, ti ezt úgysem érthetitek. Na és ha lopnak? Mindenki lop. Mindig is ez volt. Dehogy, ugyan, sosem volt komoly, hogy Ausztria. Nem is olyan jó ott Ausztriában. Itt a legjobb. Biztonságban vagyunk.
Még születni is csak azért születtek, hogy kihasználják őket. Tönkretett, viharvert, leszívott erejű, kihasznált,
becsapott, nagy nemzedék. Ki fogja majd megkapni helyettük azt a rengeteg szeretetet, amit megérdemeltek volna?
Rendszerváltozás-dráma.
Ketten vannak, frissen nyugdíjasok. Két főszereplő. Nincs sötét, mert nem boldogtalanok. Nem vehetjük el tőlük a humort, máshogy keserűek. Ne legyenek savanyú emberek. Kell, hogy legyen állandó helyszínük. Ők is úgy költöztek oda. Egy konyha, amelynek tüze leégett, de a parázs bármikor belobbanhat. A gyúanyag a szeretet, a lángok mégis fájdalommal lobognak.
Éppen megérkeznek a gyerekek. Ne legyen sok politika. Nagyobb annál ez a tragédia. Legyen a családban egy kultikus nagyapa, egész frissen eltemetve. Ő legyen hős, másként hős, háborús. A másik ellenében mindkét nemzedék hivatkozzon őrá a vitában.
Találkozás egy fiatalemberrel. Hőseink legyenek szembesítve azzal, amit nyolcvankilencben akartak. Az a vád, amit ők fogalmaznak meg a gyerekekkel szemben, csavarodjon a saját nyakukra.
Kérdés: rájöjjenek, hogy olyanok lettek, akik ellen lázadtak vagy ne jöjjenek rá? Akarjuk mi azt, hogy rájöjjenek?
Mit nevezünk igazi szeretetnek? Ha szembesítjük őket? Azokkal az évtizedekkel, amelyeket végigdolgoztak, végigadóztak, végigreménykedtek, és tényleg-soha-sohasem a saját, mindig a saját gyerekeik jövőjét szem előtt tartva: végigszavaztak? Vagy ne jöjjenek rá, és hagyjuk őket elmenni?
Milyen szívvel szeretnénk hazamenni? Akarunk-e feloldozást? Kinek a feloldozása lesz az? Az övék? A miénk? Szörnyülködni szeretnénk? Feloldozás, ellágyulás, megenyhülés, szórakozás, mulatság vagy kesergés. Szenvedni szeretnénk egyfajta péntek esti kulturális program keretében? El kell dönteni ezeket.
Hat-hét szereplő, ebből négy-öt tartozzon a családhoz, a többi rezonáljon a családra. Ők legyenek mókás emberek.
Játszódik egy vagy két délután, mindvégig ugyanott. Egy felvonás, és lássunk tenyérbe rejtett sírást.
Hogyan szeretnénk búcsúztatni őket, akik a legtöbbet tettek a mai életünkért? Meg tudjuk állni, hogy nem bántjuk őket?
Tudunk-e hősként tekinteni a szüleinkre, ha már beteljesítették küldetésüket?
Megjelent a Radnóti 2019|2020-as Évados Magazinjában.
