Radnóti

RIMes interjú-sorozatunk következő alanya Villmányi Benett végzős egyetemi hallgató, aki a következő évadban a Radnóti Színházhoz szerződik. A gimnazista korról és a felnőtté válásról Urbantsok Timi beszélgetett Benettel.

Mi motivált a leginkább, amikor 16 éves voltál?
Fogalmam sincs... Pont tegnap néztünk régi felvételeket egy gimnáziumi osztálytársammal. Az egyiken függönyökkel és leplekkel végeztünk improvizatív mozdulatsorokat, a földön fetrengtünk és közben furcsa hangokat adtunk ki. Most nézve teljesen érthetetlen dolgokat csinálunk. Valószínűleg akkor még nagyon át lehettünk itatva valami tűzzel, valami nagyon motiválhatott minket, hogy ezeket kérdés nélkül megcsináltuk. Ehhez az kellet, hogy kamaszok legyünk, akik hisznek a drámatanár bölcsességében.

Ma már nem csinálnád ezeket meg?
De, biztos megcsinálnám, ha kérné egy rendező, de nem kéri. 

Kinek a véleménye számított neked a leginkább? 
A családomé számított. Nagyon jófejek voltak velem, mindig támogattak, és mindig abban, amit éppen kitaláltam. Amikor focista akartam lenni akkor is, amikor zenész akkor is. Most is. Soha nem gondolkodtam normális szakmákban, amint látszik.

És mennyire függtél a szüleidtől?
Anyukámmal meg öcsémmel laktam, és pénzt nyilván kellett kérni, szóval ilyen értelemben teljesen a családomtól függtem, otthon kaptam enni, otthon kunyeráltam a pénzt, hogy mondjuk hétvégén el lehessen menni a srácokkal kocsmába vagy akárhova. De igazából engem nem nagyon lehet befolyásolni, olyan értelemben, hogy ha valami válaszút elé kerülök, úgyis én fogok dönteni. Ez akkor is megvolt, mert ilyen a természetem, hogy én akarok dönteni és jól akarok dönteni.

Anyukád engedékenyebben vagy szigorúan állt ehhez?
Ha van olyan, hogy arany középút, akkor úgy. Pont azért, mert engedékenyebben állt hozzánk, nem is voltunk az öcsémmel olyan kicsapongók. Ha valamit ilyenkor nagyon tiltanak a szüleid, akkor dacból, csak azért is akarod, ez egy ilyen lázadó korszak. Ha akkor nem hagynak kiteljesedni, akkor később maradsz benne ebben a kamasz állapotban.

A színészethez sosem álltak úgy hozzá, mint egy gyerekkori bolondsághoz?
Hogy majd kinövöm? Lehet, hogy ezt gondolták. Én sem voltam biztos benne, hogy ez lesz, csak úgy alakultak a dolgok, én meg hagytam. Jelentkeztem az egyetemre, fölvettek. Természetesen nagyon szerettem volna, ha felvesznek, de nem keseredtem volna el akkor sem, ha nem.

Neked mikor következett be az, hogy elkezdted eszelősen keresni önmagad, hogy ki vagy te?
Szerintem konkrétan ez így lehet, hogy nem fogalmazódott meg bennem, hogy keresem önmagam, ez ennek a kornak szerintem a sajátossága. Nem lengte be a mindennapjaimat. Én úgy elvoltam. Mostanában inkább megjelenik ez a gondolat. Úgy érzem, ha már ilyen művészi pályára léptem, hogy szeretnék valamit. Él bennem a vágy, hogy valami fontosat alkossak. 

Szóval nem elég az, hogy csak szimplán élvezed?
Nekem nem.

De élvezed?
Élvezem. Akkor szoktam elgondolkodni rajta, hogy megéri-e, amikor mérhetetlenül izgulok.  Hányingerszerűen, előadások előtt. Akkor azon gondolkodom, hogy: „Benett, megéri-e ez az érzés azt, hogy utána netán tetszik az előadás embereknek?” Akkor egyértelműen azt éreztem, hogy nem. Olyanokra gondolok, hogy most be kell majd mennem egy jelenetbe, de mi van, ha nem megyek be? Megtehetem? Hát gyakorlatilag persze, hogy megtehetem, de úgyis be fogok menni.

Van, amit kamaszként máshogy terveztél el az életedben, mint ahogy lett?
Akkor azt hittem, hogy könnyű nemet mondani dolgokra, felkérésekre, hogy én biztos nem leszek olyan, mint az XY, én nem fogok minden színvonaltalan produkcióban szerepelni. Amikor ott van az ember, akkor meg rájön, hogy az nem ilyen egyszerű, nagyon sok tényező van, és most nem a  pénzre gondolok. Ezek tudnak okozni szorongásokat. Gondolsz magadról valamit, amikor még kamasz vagy és lázadó, és ez a tipikus nyálas izé, hogy mit gondolna rólad a kamaszkori éned, hogyha látná, hogy ezt csinálod... Közben meg tudom, hogy miért csinálom.

Mennyire tartod magad felnőttnek?
Klasszikus értelemben szerintem eléggé, befizetem a villanyszámlát és vásárolok a fizetésemből, önálló vagyok, ilyen értelemben felnőtt. Gondolkodásban meg szerintem már régóta.

Mikor váltál gondolkodásban felnőttebbé?
Az egyetem szellemisége mindenképpen segített ebben, ott kristályosodott ki az énem. Az egyetem második felében én már azt gondoltam, hogy nekem van egy szilárd gondolkodásom.

Azt gondolod, hogy ez már nem is nagyon fog változni?
Dehogynem, biztosan. Az is egy tök új tapasztalat, hogy szorongok egy dolog miatt, amit elvállaltam, és nem kellett volna. Biztos, hogy jön még száz ilyen, ami befolyásolja majd a viszonyomat ezekhez a dolgokhoz.

Mennyire gondolod azt, hogy most józan döntéseket tudsz hozni?
Józan döntés alatt azt érted, hogy mondjuk, ha holnap 10-től dolgozom, akkor bemegyek-e az éjszakába vagy nem? Valószínűleg bemegyek, de ez most pont nem volt egy jó példa, mert nem vagyok az a nagy éjszakázós, de ha éppen olyan kedvem van, akkor nem érdekel, hogy másnap tíztől dolgozom. Aztán nyilván másnap 9-kor az ember megbánja.

Gimis korodban buliztál többet vagy most?
Gimisként sokkal többet. Teljesen másodlagos volt az iskola. Az annyira jó, mert akkor még hülye vagy. Most már nem az az első dolgom, ha végzek a munkával, akkor valahogy módosítsam a tudatomat. Inkább pihenek vagy a családommal vagyok. Na, pont úgy beszélek, mintha 40 éves lennék… Annyi sok inger meg hatás ért ebben a négy évben az egyetemen, hogy az felfoghatatlan. Szerintem ettől vagyok ilyen öreg, mindenki öreg. Néha azon kapom magam, hogy nagyon nyárspolgár vagyok, és élvezem, érzem, hogy bele vagyok süppedve a mocsokba, és baromi jó. Élvezek megnézni a tv-ben egy Áll az alkut, és közben izgulok a lelki üdvömért, hogy ezt nézem.

Előadásfotók és olvasópróba fotók: Dömölky Dániel