Radnóti

Májusi bemutatónk, A játékos egy elképzelt német fürdővárosban, Roulettenburgban játszódik, ahol a szereplők sorsának alakulásában különösen fontos szerepet kap a pénz és a szerencsejáték. Ehhez kapcsolódva beszélgettünk Csomós Marival és Adorjáni Bálinttal spórolásról és költekezésről, bankkártyahasználatról és színészi pénzkeresetről, kaszinói élményekről és lottózásról, továbbá arról, hogy szerencsésnek tartják-e magukat. 

Az idei évadban a Radnóti Színház egy online publikált beszélgetéssorozatot indít: minden alkalommal a társulat két-két tagja beszélget egymással, nem feltétlenül a színházról és az előadásokról, sokkal inkább hétköznapi témákról, amelyek körülvesznek minket. A kiinduló témát mindig az új bemutató vagy egy éppen aktuális program szolgáltatja. Célunk, hogy a közönség új nézőpontból ismerhesse meg a társulat művészeit.

Mennyire osztjátok be a pénzt?

Mari: Amikor gyerek voltam, és négyen voltunk testvérek, emlékszem, hogy ha édesanyámnak kölcsön kellett kérnie mondjuk tíz forintot a hónap végén, akkor nem tudott aludni, amíg vissza nem adta. Én akkor ezt a kínlódást felmérve úgy döntöttem, hogy amíg élek, nem kérek kölcsön. Egyetlen eset volt: 1969-ben, amikor a férjemmel kifizettük a lakás előlegét, és úgy vittük a pénzt a villamoson, hogy közben remegve fogtuk mind a ketten. (nevet)

Bálint: Én annak idején, amikor dolgozni kezdtem, és még nem volt annyi pénzem, felírogattam egy füzetbe, hogy mennyit költök – hogy átlássam, mi az, ami elengedhetetlen kiadás, és mi az, amit el lehet hagyni. Ez a hozzáállás máig megmaradt: előre végiggondolom, hogy mire kell költenem egy hónapban, azt az összeget kiveszem a bankból, és félreteszem. Szombathy Gyula mondta egyszer, hogy ha az ember hirtelen egy nagyobb összeghez jut, akkor annak a felét rakja el, a felét pedig eltapsolhatja. Ez nekem akkor nagyon tetszett, mint intelem. 

Emlékeztek arra, amikor megkaptátok az első komolyabb színészi fizetést? 

Mari: Olyan boldog sose voltam, mint amikor harmadéves koromban egy bőröndnyi ajándékkal tudtam hazamenni, életemben először. Fiatalon rossz, amikor nincs pénzed, de akkor még jobban elviseled, és mindig megvan a remény, hogy nemsokára majd lesz. Most már az emberek egyre kevésbé gondolják, hogy a színészek milyen jól élnek.

Miért, a rendszerváltás előtt az a kép volt a társadalomban, hogy a színészek jól élnek? 

Mari: Igen, egyébként jól is éltek. Egészen más dolog volt az akkoriban. 
Bálint: Azt hallottam, hogy akit ismertek, az a hentesnél a legjobb húst kapta, vagy az orvos előbb hívta be. Bár engem is megismert valaki a postán, és ezért sokszor előbb tudom befizetni a csekket. (nevet) 

Szerintetek a pénzhez való viszony hogyan változott a társadalomban?

Mari: Ha annak idején kimondta valaki, hogy egymillió forint, nem tudtam elképzelni, hogy az konkrétan mennyi helyet foglal el. Ma pedig nem milliókról, hanem milliárdokról beszélnek már nap mint nap. 

Bálint: A változásokkal kapcsolatban még az jutott eszembe, hogy a bankkártya megjelenésével eltűnt az a viszonyom, hogy nekem otthon annyi pénzem van, amit megfogok.. A bankkártyán egy virtuális pénz van, ezért is lehet pillanatok alatt elkölteni nagyobb összegeket, miközben jóformán észre sem veszed.

Ha most egy nagyon nagy összeget kapnátok, amit nem kéne félretennetek, és bármire elkölthetnétek, akkor mire költenétek?

Bálint: Én a Machu Pichura szeretnék elmenni. Valószínűleg utaznék belőle, tehát inkább élményeket gyűjtenék, és nem tárgyakat vásárolnék.

Mari: Amikor nekünk a férjemmel „fölösleges” pénzünk volt, akkor először is vettünk egy kocsit, mert ő Pesten dolgozott, és lejárt hozzám vidékre. Utána vettünk egy kenut, majd sátrat, majd egy kutyát, és minden tavasszal kiköltöztünk Kisorosziba vagy a Szúnyogszigetre, és az egész nyarat szeptemberig ott töltöttük. 

Volt olyan tárgy, amire gyerekkorotokban nagyon vágyódtatok, de nem vették meg nektek?

Mari: Nagyon szomorú voltam, mert nem volt olyan redőnyös, elhúzható tolltartóm, amilyen a padtársamnak, tele színes ceruzával, én csak fekete és piros ceruzát kaptam. 

Bálint: Amikor gyerek voltam, a családunk átköltözött Romániából Magyarországra, és gyakorlatilag elölről kellett kezdenünk mindent, nem volt semmink. Egyszer mondtam anyámnak, hogy nagyon szeretnék egy G.I. Joe autót (biztosan láttam valakinél), de nem volt rá pénzünk, ezért apámmal elkezdünk egyet csinálni. Műanyaglapokból vágtuk ki és ragasztgattuk össze – soha nem készült el, de még mindig megvan a félbehagyott autó. Emlékszem, hogy mondtam akkor anyának, hogy miért jöttünk át szegénynek Magyarországra, mert otthon legalább volt egy szolgálati lakásunk.

Azon túl, hogy színházban vagy filmekben játszotok, miből tudtok még pénzt keresni?

Mari: Én a Főiskolától kezdve sokat szinkronizáltam. Akkor még úgy ment a szinkronizálás, hogy előre kiküldték a lakásodra a szöveget, megnéztük együtt az egész filmet, ha tehetősebb rendező csinálta, akkor még pezsgőztünk is közben, és tartottunk közös olvasópróbát. Rádiós munka is rengeteg volt: a stúdióban elmondtál tíz mondatot, majd rögtön ki is fizették.

Bálint: Szoktam vállalni felolvasásokat ünnepségeken, kiállítás-megnyitókon, például a Petőfi Irodalmi Múzeumban, ezenkívül egy tanácsadócégnél is dolgozom néha, ott tárgyalási szituációkat modellezünk. Nemrég zsűriztem az Arany János Balladamondó Versenyen, Nagykőrösön. De például a Főiskola alatt közbeszerzési adattárat töltöttem fel.

A színházi szakmában nem szokás a fizetésekről beszélni, tehát ezt a témát csönd övezi, mégis érdekelne, hogy mi a viszonyotok ahhoz a szituációhoz, amikor a honoráriumotokról kell tárgyalni. Szoktatok például alkudni? 

Bálint: Alkudni kell. Én a pályám elején figyeltem rá, hogy nagyon olcsón nem érdemes elmenni, mert azzal beárazom magam.

Mari: Egyben rontod a kollégák lehetőségét is. 

Bálint: Volt olyan is, hogy valamit azért nem vállaltam el, mert nagyon keveset fizettek, és mondtam, hogy ez méltánytalan a színészek szempontjából, és én így tudok protestálni a kollégáim mellett. A titoktartás egyébként azért jó, mert amikor megtudod, hogy valaki a háromszorosát kapja annak, amit te keresel, egyből rosszul érzed magad, holott amikor kialkudtad a saját gázsidat, akkor még örültél neki. Mostanában azt vettem észre, hogy a produkciók, legyen az film vagy színház, egyre inkább arra törekednek, hogy sávosan határozzák meg, hogy melyik szerep mennyibe kerül, és próbálnak úgy szerződni mindenkivel, hogy ha kiderülnek a gázsik – mert úgyis kiderülnek, az egy illúzió, hogy nem –, akkor egy relatíve méltányos helyzetet hozzanak létre, miközben kikerülik az alkunak a lehetőségét is. Egyébként én filmek esetében menedzserrel dolgozom, tehát ő tárgyal a pénzről, engem pedig a munka érdekel.

Mari, te próbáltál alkudni?

Mari: Egyszer próbáltam. Mondtam, hogy én mennyit szoktam kapni, de ők azt mondták, hogy ez egy szegény produkció, és a többiek is ennyit kapnak. Erre mondtam, hogy ha a többiek is ennyit kapnak, akkor rendben van így.

Ti jártatok valaha kaszinóban?

Mari: Én még nem, de a kaparós sorsjegyet nagyon szeretem. 

Bálint: Annak idején a Közgáz alatt, amikor jártuk az éjszakát, láttam különböző helyeken játékgépek mellett ülő alakokat, akiknek az arcára volt írva, hogy hol tartanak már. Én egyszer kipróbáltam a kaszinózást, de úgy mentem oda, hogy előre tudtam, hogy milyen veszélyekkel jár, és különben is mindig a bank visz mindent. Vannak olyanok, akik ezt hideg fejjel csinálják, de én emocionális típus vagyok. Tudva ezt, a szerencsejáték nem lett a szenvedélyem, annak ellenére, hogy akkor ott nyereményként megdupláztam az ezer forintos belépő árát. 

Szerintetek milyen lelki igényeket elégít ki a szerencsejáték?

Mari: Azt hallottam, hogy hirtelen ad nagy örömérzetet, örömhormonokat szabadít fel, állítólag többet, mint a heroin. A játékos miatt ez  a lelki igény most igencsak érdekel.

Bálint: A szerencsejáték mérhetetlen izgalmat okoz. Mi színészek ugyanezt éljük meg: doppingol az az izgalom, amikor színpadra kell lépnünk. Olyan ez, mint a bungee jumping. Mi ugyanilyen szenvedélybetegek vagyunk, csak talán ki tudjuk élni ezt a színészetben. De amikor a szerencsejátékosoknál a játékszenvedély egy idő után átveszi az irányítást, minden más elhomályosul, és csak költik a rengeteg pénzt a hülyeségre, és adják el a hűtőt és a tévét, csak azért, hogy játsszanak, az már életveszélyes. Rengeteg ember szenved ebben, családok és kapcsolatok mennek tönkre emiatt. 

Ti szoktatok lottózni?

Mari: Én lottóztam is, totóztam is, de mindig csak egy-két szelvénnyel. Egyszer viszont három találatom volt a lottón, és nyertem is egy nagyobb összeget. 

Bálint: Rendszeresen nem. Ha nagyon nagy a nyeremény, akkor azt gondolom, hogy nem tehetem meg, hogy ne adjam be a számaimat. De akkor is szoktam játszani, amikor megnyerik a nagy összeget, és utána van 180-200 millió forint körüli díj – az még úgy kézzelfogható. 

Szerencsésnek tartjátok magatokat?

Mari: Sok dologban igen, de nagy terheket cipelek én is. Szerencsés vagyok, mert azt hiszem, tudok valamit adni a nézőknek és a kollégáknak. De a pénz ebben a kérdésben nem játszik semmilyen szerepet.

Bálint: Én szerencsésnek érzem magam. Mindig kialakult olyan helyzet, amikor megoldódhattak a problémák. Persze a pálya sok lemondással is jár, de milyen jó, hogy van arra lehetőségem, hogy valamibe munkát tudok fektetni, és tudok érte küzdeni.

[Az interjút készítette: Kelemen Kristóf]
 

Előadásfotók és olvasópróba képek: Dömölky Dániel