Döntések, következmények, konstellációk kimenetele. 30 éves a rendszerváltás. Vajon annak a "döntésnek" milyen következményei lettek? Milyen reményekkel indultunk neki a demokrácia megvalósításának, és hol tartunk most, 2019-ben? Mi van a közhelyek és a politikai-gazdasági tényezők mélyén? Kis lépésekben az emberi, privát történelem alakította és rajzolta fel végül a magyar társadalom jelenkori helyzetét. Hogy vagyunk ma, mi, magyarok?
Péterfy Gergely (1966) író, forgatókönyvíró, szerkesztő, munkáját jelentős díjakkal ismerték el. Felmenői között olyan ismert művészek találhatók, mint Áprily Lajos (dédapa), Jékely Zoltán (nagyapa), Jancsó Adrienne (nagymama). A Radnóti Színház felkérésére A szerelmesek házai című drámát dolgozza át.
Egyszer láttam életemben csodát (na, jó, kétszer, de a másikat most nem mesélem el) –, a rendszerváltást. A csoda valami olyasmi, amely a természet törvényeivel megmagyarázhatatlan. Amire senki se számít, amit a legbölcsebbek sem látnak előre, ami rácáfol mindenre, amit korábban a világról gondoltál, ami akkor érkezik, amikor nem számítasz rá és gyökerestül felforgatja az életed. Na, ez olyan volt.
Olyan deklasszált, polgári világban nőttem fel, amely a legsötétebb peszszimizmussal tekintett a világra. Gyűlölte a kommunistákat, másrészről gyanakodva és értetlenül fgyelte a Nyugatot. A disszidáltakat a pénztől és talmi csillogástól elcsábult lézengő rittereknek látta, a Kádár-világba betagozódókat árulóknak. Csupa elutasítás, csupa gyanakvás, csupa negatív érzelem, csupa depresszió. A kádári világ penészes, reménytelenül kisszerű hétköznapjaiból a klasszika-flológiába menekültem: a jövő láthatatlanul simult bele a jelen szürkeségébe, egyedül a múlt volt ragyogó és üde. Ráadásul ezt a múltat nem lehetett benyálazni és beszennyezni, ellenállt a gonosz ideológiáknak és a sunyi és aljas cinizmusnak, amely mindent a saját hasonlatosságára szürkévé és érdektelenné akart tenni. Nem – a múlt érdekes volt, és naponta új és új felfedeznivalót tartogatott. Tizennyolc voltam, amikor Marseille-ben fél napot üldögéltem az idegenlégió bejárata előtt, az útlevelemet morzsolgatva. Egy nappal korábban érkezett meg otthon a katonai behívóm, már tudtam, hogy felvettek az ELTE-re latin-ógörögre. Úgy döntöttem, hogy hazajövök.
Rengeteget olvastam, könyvek között éltem, ezért aztán a rendszerváltás nekem elsősorban nyelvi csoda volt. Nehéz ma már ábrázolni azt a fajta nyelvi kettősséget, amely akkoriban meghatározta a gondolkodásomat – illetve hát miket beszélek, csak rá kell mutatni a mára. De azért vannak lényeges különbségek. A hivatalosság, a nyilvánosság nyelve és a magánéletünk, családi beszélgetéseink nyelve olyan radikálisan tért el egymástól, amely az orbáni nacionalista illiberalizmusban elképzelhetetlen, bár a hivatalos, állami kommunikáció nyelve ugyanolyan hátborzongató távolságban kezd lenni a valóságtól, mint a kommunizmus hivatalosságának nyelve. A különbség annyi, hogy a nyilvánosságot ez a nyelv most nem tudja teljes egészében leuralni, gejzírként itt-ott kilő belőle az igazságé. Bár az erkölcsi megbélyegzés, amely a nem hivatalos nyelv használatáért kijár házmesterország házmesterlakóitól mindenkinek, aki a szabadságot választja, már majdnem ugyanaz: a rendszer szótárát a saját idegrendszereként használja az a két és valahány millió ember, aki az ostobaság és a stupid gonoszság monológjával tölti meg a nyelvi teret. Akárcsak a Kádár-korban, mindegy, hova megy az ember, villamosra száll, vicinálisra, falusi kocsmába tér be vagy budai luxusvendéglőbe, nem talál egy intakt zugot, egy mérgezetlen partszakaszt, ahol ne a rendszer alapmondatait hallaná. Ez az igazi rabság, ahol a börtönőr a szomszéd, a boltban előtted matató alak, a tinilány a buszon, az úszómester a strandon. Disszidálni kellett, hogy megszabadulhass tőlük: itthon nem lehetett olyan radikális belső emigrációba húzódni, hogy ne találjanak meg: bejött a rendszer az életedbe a postással, vagy mert a szomszéd a kertben üvöltette a rádiót. A hitványak diktatúrája volt az is, a hitványság pedig a Földön leggyakrabban előforduló elem: akiben csak egy kevéske is akadt, menthetetlenül hozzájuk hasonult. Ez vált a normalitás etalonjává, aki pedig ki akart maradni, szükségképpen őrültnek és idegennek látszott. Épp ezeken töprengtem huszonhárom évesen, latolgatva, hogy miként és merre meneküljek, amikor a szürke, nyálkás, bűzlő és mérgező trutymó, amelyben mindannyian lebegtünk, egyszer csak eltűnt, és ott találtuk magunkat a napfényen.
A rendszerváltással az undortól szabadultunk meg, a penészes mocsárszagot zuhanyoztuk le magunkról. A szabadság azt jelentette, hogy az emberek végre nem érezhették úgy, hogy a fejeden pattoghatnak, mert nem feszítette a mellüket többé a büszkeség, hogy ők azok, akiket az állam szeret, akik megfelelnek az állam értékeinek. Nem érezhették magukat többé jónak, nem érezhették maguk mögött a hatalom erejét, nem érezhették, hogy nekik van igazuk, és nem érezhették úgy, hogy bármit megtehetnek. Azt jelentette, hogy megszűnik a debilitás rácsszerkezete, az ostobaság szövedéke. Úgy foszlott szét, mintha sosem lett volna. Különleges pillanat, amikor a hatalom, amely korábban mozdíthatatlannak és öröknek tűnt, mindenhatónak és mindenütt jelenvalónak, egyszerre szertefoszlik. A nyelv, amely eddig a rendszert mozgatta, amely az embereit animálta, megbénult és elvesztette a szavai erejét, a szavai elvesztették a jelentés képességét, és az emberek csak tátogtak, mint pontyok a sárban, ha leeresztik a halastó vizét. Tátogott a postás, az előtted matató alak a boltban, tátogott a tinilány és a szomszéd. Eltűnt a közeg, amely jelentést adott a szavaiknak. Szóval, én már tudom, milyen érzés átélni egy ekkora jelentésváltozást, nyelvi paradigmaváltást, tudom, hogy milyen, amikor fordul a csillagóra. Milyen jó lesz újra átélni!
Megjelent a Radnóti 2019|2020-as Évados Magazinjában.
