Csató Kata rendezővel Garai Judit dramaturg beszélgetett az Ofélia árnyszínháza bemutató kapcsán.
Mi volt az első színházi élményed, amit nem elmesélés alapján tudsz, hanem amire te magad emlékszel?
Bécsben láttam az Operaház fantomját. Kilenc vagy tíz éves lehettem. Persze már előtte is voltam színházban, sőt, állítólag voltunk a Bábszínházban is, de arra nem igazán emlékszem. Ez a bécsi viszont nagyon erős emlék! Minden megtörtént benne: például tényleg leszakadt a csillár, és pár centivel a nézők feje fölött állt meg. Arról nem is beszélve, hogy ez egy kétfelvonásos, nagy musical, és bőven belenyúlt az éjszakába, ami számunkra különleges volt, hiszen nem a szokásos időben kellett lefeküdnünk, és belepillanthattunk egy számunkra ismeretlen életbe. És maga a közeg! A bécsi színház! Nekem még a foyer is varázslatos volt. Napokig nem tértem magamhoz, olyan hatásos élmény volt.
Volt-e valami olyan motívum ebben az előadásban, ami a későbbiekben, akár a munkáid során meghatározó volt vagy visszaköszönt?
Azok közé a gyerekek közé tartoztam, akik szeretnek félni. Jó értelemben véve voltak félelmetesek a labirintusrészletek, a füst, a gondola, az elrendezés, hogy az egyik oldalon áll egy fehér ruhás asszony, a másik oldalon pedig egy félmaszkos ember, és egyáltalán nem zavar, hogy énekelnek, pedig nem is értem, hogy mit, és rám hat, ez mind-mind fantasztikus élmény volt. Valamint talán az, hogy nem feltétlenül verbálisan kell megkapni mindent, valószínűleg már itt jelentkezett. Anyukám iparművész és olyan korhű babákkal rakott minket körbe, amik önmagukban egy csomó jellel bírtak. Ezek a kódok, jelek sokfajta módon bombáztak kiskoromtól fogva.
A testvéreddel tartottatok otthon bábszínházi előadásokat?
Abszolút, bár én nem szerettem.
Miért?
Voltak vissza-visszatérő motívumok, például ahogy púzik a banya, tehát nem konkrét történeteket játszottunk el. Az volt a fantasztikus gyerekkorunkban, hogy anyukánk – akit mi csak Maminak hívtunk – otthon volt velünk, mi nem voltunk kulcsos gyerekek, és Mami rengeteg mindent megcsinált nekünk kézzel. Az apukám is segített, ő készítette el a bábparaván vázát, Mamikám varrt rá függönyt, megcsinálta a bábokat. Átjöttek a szomszéd gyerekek, és közösen játszottunk. Bár később, amikor elmentem a Kolibri Színház Stúdiójába felvételizni, én kikértem magamnak a bábszínházat. Nem tartottam érvényes formának. Engem sokkal később találtak meg a bábok.
Minek vagy kinek köszönhető, hogy aztán mégis a bábokat választottad?
A lengyel iskolának, a varsói egyetem bábos tanszakának. Egy új ajtó nyílt ki előttem, és amikor ezt átléptem, lehetőségek tárházával találtam magam szemben: pusztán a gesztusokon, a testen, a vizualitáson keresztül, tehát nem verbalitáshoz kötődően hányféle, differenciált dolgot lehet üzenni. Nyilván a színház a mindenkori alap, és azon belül a jelet, az üzenetet kell nagyon pontosan megfogalmazni.
Mi a különbség a magyar és a lengyel bábművészet között?
Ég és föld a kettő, de ez igazából a kulturális gyökerekből eredeztethető, szerintem. Muszáj megemlíteni itt az operettkultúránkat, ami egy teljesen másfajta szórakoztató műfaj, mint mondjuk a lengyel színház bármelyike. A közönség felől szeretném megközelíteni a kérdést. Lengyelországban, ha csinálsz egy felnőtt bábelőadást, az nem azt jelenti, hogy tíz év alatt van öt darab előadásod, mert akkora az igény rá. Vannak olyan városok, ahol sokkal progresszívebb egy bábszínház, mint egy prózai színház. De ezzel nem versenyeztetni akarom a két műfajt. Mindenesetre ma Magyarországon többnyire a bábszínház még mindig azt jelenti, hogy csak gyerekeknek szól, és az emberek fejében az a kép jelenik meg, hogy a macika cammog a paraván mögött…
A te esetedben hogyan oszlik el az eddigi pályádon a gyerekeknek szóló, az ifjúsági és a felnőttek számára készült előadások aránya?
Egy darab szól felnőtteknek, kettő ifjúsági, az összes többi gyerek. Most már ráadásul rá is kerültem egy olyan pályára, hogy a nagyon kicsiknek készítsek előadást, szinte már csak ezt kérik tőlem. Ennek valószínűleg két oka van. Az egyik az, hogy nyilván az élethelyzetem ezt sugallja – nekem is kicsik a gyermekeim. A másik pedig az, hogy az elmúlt években volt három nagyon erős előadásom, és ezek a kisebb gyerekeknek szólnak. Kezdődött a Pöttöm Pannával, ami formájában sem megszokott, valamint hab a tortán, hogy szólóelőadás. Aztán folytatódott a sor a Lenkával, amit Lengyelországban rendeztem. Ez egy nonverbális előadás. Ennek a folytatása lett a Palkó. Mind a három produkció nagyon magas előadásszámot élt már meg. A Pöttöm Pannát Futó Ákos, a színész elvitte magával Angliába, és ott játssza angolul. A Lenka is harmadik évada megy már Lengyelországban, és rengeteg díjat bezsebelt. És hát nyilván ez alapján jönnek a megrendelések is.
Most viszont a Radnóti felkérésére nem a piciknek készítesz előadást, hanem egy olyan produkció bemutatója lesz november 13-án, ami a család minden tagjának szól, 7-től 99 éves korig.
Én hiszek abban, hogy igenis vannak közös történetek, olyanok, amiket együtt kell megélnünk. Ne akarjuk megúszni, hogy ha a gyereket valamilyen élmény éri, akkor arról beszéljünk. Nyilván én is szeretném, hogy minél több dolgot együtt éljünk meg a gyerekeimmel, olyanokat is, amiket esetleg el kell magyaráznom vagy tovább kell gondolnom, helyre kell tennem, nekem mint szülőnek is.
Ezek stációk a család életében. Persze nekem a munkám miatt is fontos, hogy ezeknek a fontos dolgoknak egy része a színházban történjen, de ez ugyanúgy megtörténhet egy múzeumban, egy parkban, egy moziteremben. És más lesz minden élmény attól függően, hogy én azt az anyukámmal, az öcsémmel, a nagypapámmal vagy a nagymamámmal élem meg. A családi előadás ezért is fontos számomra. De az is más, de ugyanolyan fontos, ha csoportosan jönnek el a gyerekek, netán olyan pedagógusokkal, akik nyitottak arra, hogy egy adott témáról az előadás után is beszélgessenek vagy játsszanak a gyerekekkel.
Maga az oktatási rendszer is alapvetően meghatároz sok mindent: három éves korban beadjuk egy közösségbe a gyereket, mert akkorra érik meg rá, akkorra támad igény benne arra, hogy már ne csak anyával, apával legyen otthon, a négy fal között. Kell a kicsinek egy olyan terület, egy olyan közösség, ami már csak az övé. Utána, hat évesen bekerül egy iskolai közegbe, ahol már számonkérés van, ahol már tanulni kell, ahol már másfajta feladatok és munkák várják, nemcsak a játék, meg az együttlét. Ez igen erősen befolyásolja, mondjuk egy színházalkotó gondolkodását is. Egész másfajta meséket képzelek el akár anyából, akár rendező néniből egy nagycsoportos ovisnak, mint egy elsős, másodikos osztályosnak még akkor is, ha az csupán egy év korkülönbséget jelent. Ha más a közeg, akkor más impulzusok érik a gyereket, ehhez alkalmazkodni kell a színházban is.
Ennél az előadásnál azért tettük az alsó korhatárt 7 évesre, mert pl. egy 6 évesnek még nagyon-nagyon sok új információval meg impulzussal kell megküzdenie, amikor bekerül az iskolába. Egyhelyben kell ülni többször 45 percen keresztül, tanulni kell, utána haza kell menni és készülni a következő napra. Egy második osztályos már tudja, mi az az iskola. A 99 pedig egy szimbolikus szám, tehát a 100 éves nagymamákat és nagypapákat is sok szeretettel várjuk. Inkább azt sugalltuk, hogy akárki, akinek van arra kapacitása, lehetősége, ideje, energiája, hogy a gyerekkel együtt beüljön az előadásra, az érezze magát meghívottnak.
Jelen esetben melyek azok a témák, amelyekről, szerinted az előadás után beszélgetni fog a család vagy a pedagógus és a gyerekek?
Előbb muszáj érintenem a felkérést. Amikor megkerestek a Radnótiból, rögtön pánikba estem: fővárosi, nem gyerekszínház egy különlegesen osztott nézőtérrel és színpaddal a híres oszloppal a közepén. Nem is beszélve a vízfejűség, a Budapest-központúság problematikájáról, ahol igaz, hogy rengeteg a gyerek, de mégsem lehet őket könnyen becsalogatni a színházba. Még a Budapest Bábszínház is lasszóval szedegeti össze a közönséget, ami nem az előadást minősíti, hanem egész egyszerűen egy nagyon problémás és nagyon nehéz körröl beszélünk. Fontos kérdés, min keresztül akarjuk megszólítani a nézőket, a húzócímre menjünk rá, és akkor tényleg a 86-dik Micimackó legyen, vagy a Mary Poppins, ami tényleg egy olyan nagy durranás, hogy önjáróan is eladja magát, vagy merjünk bevállalni egy olyan irányt, ami nem feltétlenül a mainstreambe tartozik, nem színes-szagos, csillivilli.
Ez a Michael Ende-mese már nagyon régóta érdekelt. Láttam a Rumi Laci-féle előadást és nagyon megérintett. De valójában engem a történetnek egy másik aspektusa érdekel. Miért van az, ha egy idős ember, aki nem gonosz, nem házsártos, nem zsörtölődő, tehát nem egy negatív figura, mégis mérhetetlenül magányos. És hogy ki is ő valójában? Mert lehet egy olyan néni, akinek van családja, és mégis magányosan él, és az is lehet, hogy az ég egy adta világon senkije sincs. Az elfogadás, a befogadás, a barátkozás, a feloldódás, az elmúlás – mind-mind felmerülő kérdések. Ami pedig formailag nagyon megragadt bennem a mesenovellát olvasva, hogy ez a néni árnyékokkal barátkozik, árnyékok találják meg őt – és ez abszolút bábszínházi megvalósítás után kiált. Megjeleníteni az árnyékokat újszerűen – szakmailag nagyon nagy kihívás. Az Oféliát játszó Martin Márta a teljes valóságában létezik a színpadon, és köré kell álmodni egy csomó árnyékot. Milyen új színeket, ízeket tud ez adni a készülő előadásnak? És mindezt úgy kell megvalósítani, hogy nem filmes, mozis eszközöket használunk.
És az is fontos információ, hogy magukat az árnyékokat is színészek játsszák.
Igen, igen. Sodró Eliza, Gazsó György, Figeczky Bence és Dénes Viktor. Itt találkozott a színház igénye és az én elképzelésem. Egy teljesen más módon megszólaló gyerekelőadást szeretett volna Kováts Adél is és én is. Amikor megkaptam a felkérést, akkor még nem beszéltünk alkotótársakról. Egyben biztos voltam, hogy a látványvilágot Mátravölgyi Ákos tervezi majd meg. A színház pedig abban volt biztos, hogy kell hogy legyen Martin Márta számára egy jelentős szerep a választott darabban. Márta indította el a fantáziámat. Azt kerestem, hogy milyen olyan történetek vannak, amiben egy idősebb színésznő kaphat központi szerepet. És akkor egyszercsak bevillant: hogy hát ő maga Ofélia! És mivel az Ofélia árnyszínháza egy novella, tehát nem dramatikus mű, kellett egy olyan író, aki ennek a mestere. Így jutottam el Kárpáti Péterhhez, aki nagyon nyitott volt a közös munkára az elejétől kezdve. Péter csodás munkát végzett, és Michael Ende novellájából kiindulva egy új Kárpáti Péter-darab született.
Van még egy nagyon fontos szerepkör a darabban. Több karakter, akiket mind-mind Jaskó Bálint kelt életre.
Igen, Bálintnak teljesen más feladata van mind tartalmilag, mind formailag. Ő külső kísérőként van jelen, aki viszont hol akadályok állításával segíti, hol pedig konkrét segítségnyújtással lendíti tovább Oféliát az útján. Formailag pedig maszkos játékot használunk az ő esetében, ami ugyancsak egy elég komplex, bonyolult játékot igényel: hiszen látszik az egész teste – nem úgy, mint az árnyékokat megformáló színészeknél, ám egy leszűkített eszköztárral kell dolgoznia. Folyamatosan szemben kell állnia a nézőtérrel, a feje mozgását függetlenítenie kell a testétől. Így kell életre hívnia a szomszédbácsi, a nagypapa, a kalauz, a rendőr és a favágó karakterét. Nem könnyű!
Nagyon komplex forma- és látványvilágú az előadás. Egymásra rakódnak a különböző rétegek, minden jelenetben történik valami új dolog, hogy a végére kiteljesedjen a vizualitás. Hol van ebben a történet?
Most, a főpróbahéten az a feladatunk, hogy megtaláljuk az egyensúlyt, hogy egyik se nyomja el a másikat, ne legyenek üresjáratok. Egy forma-központú színháznál, szerintem, az a legfontosabb, hogy az általa teremtett jelrendszert vagy kódrendszert megértesse a befogadóval. Illetve, hogy sokszor nincs új a nap alatt: a néző joggal mondhatja, hogy jó, ezt már láttam, most valami újat szeretnék. A közönség kíváncsiságából kell kiindulnunk, viszont azt életben kell tartanunk végig. Kell lennie egy ívnek, a mesének a látvánnyal karöltve kell előre mennie, fokozatosan kibontakoznia.
Azt egyébként tudtad, hogy maga Ende is iszonyúan magányos ember volt?
És azt te tudtad, hogy ez volt az egyik utolsó műve?
Az interjút készítette: Garai Judit
Portréfotó: Falus Kriszta
