Február 24-én mutatja be a Radnóti Színház a szűkített színpadán Harold Pinter A gondnok című színművét. A hatvanas években íródott darab örökérvényű kérdéseket feszeget. Az olvasópróbán ezekről is beszélgettünk Alföldi Róbert rendezővel.
- Újraolvasva mi jut eszedbe A gondnok-ról?
A színdarabbeli – és ezt most nem viccnek szánom – három pasi kicsit olyan, mint a Pagonyban a Füles, a Nyuszi és a Tigris, akik várják Róbert Gidát, de nem jön. Valakire várnak, de nem vagyok biztos abban, hogy egyáltalán tudják: ők várnak valamire.
- Hogy kezdesz hozzá?
Ha nagyon durván akarok fogalmazni, akkor nem nagyon van mit rajta rendezni, van egy helyszín, van három szereplő, akik folyamatosan beszélnek és nagyjából más nem is történik. De persze ez nem így van. Szeretném, ha a társadalmi réteg, amiben ez a három ember létezik „lentebbre” kerülne az eredetihez képest, ha tehetném, akkor az erdőben játszanánk egy fóliasátor alatt. Nem akarjuk ezt az illúziót kelteni a látványtervezővel (Kálmán Eszter), de azt igen, hogy érezhetően látszódjék, hogy ez a három ember nagyon a társadalom alján van.
- Mire gondolsz pontosan? Milyen ez a három szereplő?
Ők semmilyen formában nem néznek szembe a valósággal. Ha nyersen fogalmazok, akkor mind a három hazudik. Mindenki állít magáról valamit, főleg azt az egy dolgot, ami erősen meghatározza az életét, jelenlétét, akár azt, hogy vagyona van, akár azt, hogy nincs, akár azt, hogy berakták egy intézetbe és elektrosokkos kezelést kapott. Múlttörlés és felelősségtörlés van, meg konfliktustörlés mindhárom életben, ami ezt a furcsa amőba-létezést eredményezi, amiben ők vannak. Azt gondolom, hogy piciben mi is csináljuk ezt és társadalmilag nagyban is. Tehát ilyen szempontból talán mindegy is, hogy mely társadalmi réteget nézzük. Valahogy a zsigereinkben van, csak ez a három ember jobban „lebukik”.
- Mennyiben lesz aktualizált az előadás?
Ez a darab egy társadalmi modell, és minden politikától mentes. Valamiféle létezésről beszélnék itt, arról, amikor nem tudjuk és nem is akarjuk tudni, hogy mi történt velünk, és így nagyon érthetetlenül viszonyulunk ahhoz, hogy most mi is van velünk. Pedig furcsamód mégiscsak számon kérjük az életen és a jelenen, hogy miért ez vagy az van velünk. Jól működik ebben a hármasban, hogy ki kinek a barátja vagy épp ellensége, és az is, hogy ki kit tesz felelőssé az adott pillanatért, illetve működnek azok a típusú emberi milyenségünkből adódó aljasságok, amik ugyanúgy létezhetnek egy társulatban finomabb módon, ahogy egy hajléktalanszállón durván, élesen. Remélem, elegáns módon reagál majd az előadás az aktuális magyar valóságra, és nem konkrétan – miközben valóban kijött a hajléktalan-törvény. Az persze szándék, hogy történjen meg valamiféle felismerése annak, hogy ugyanazokat a köröket és játszmákat csináljuk az életünkben, mint ez a három – óvatosan mondom – véglény. Ebben az előadásban három azonos, pontosabban még potens életkorban lévő színész szerepel az eredetihez képest. Azt gondolom, hogy nem fontos a kor, hiszen nemcsak öregembereket látunk az utcán, ételért sorban állni, a szállókon és nemcsak öregemberek vannak a sátrakban, aluljárókban...
Schaffler Sarolta
olvasópróba fotók: Falus Kriszta
