A World Press Photo budapesti kiállítás egyike a Radnóti Színház együttműködő partnereinek. Miközben a World Press Photo a tágabb világunkról ad képet, mi a Radnótiban, a körülöttünk lévő valóságot idézzük meg. És így együtt, teljesebb "képet" adunk a nézőnek, a közönségnek.
„Egyszer álmomban találkoztam a 4 éves önmagammal. Épp farsangi buli volt az oviban, és Kiseliza egyenes
derékkal klaffogott felfelé egy lépcsőn magassarkú cipőjében, ondolált frizurával, fodros szoknyáját kecsesen a hüvelyk- és mutatóujja között tartva. „Nahát Eliza! – kérdeztem mosolyogva – Te minek öltöztél? Királykisasszonynak?” Kiseliza lesújtó pillantást vetett rám: „Nőnek.” – felelte, majd magasra emelte hegyes kis orrát és faképnél hagyott.
Gyerekkoromban én is olyan menő akartam lenni, mint a fiúk. Beálltam focizni, rockot hallgattam, autóskártyát gyűjtöttem, motoroztam. Az volt a tuti tervem, hogy ha
olyan leszek, mint ők, akkor észrevesznek. Ha nőcisen öltöztem, az csak egy jelmez volt. Egy maszk. De talán ez a dolog más lányokkal is megesett. Talán amikor ősanyáink emancipálódtak, és azt mondták, hogy mindenki egyenlő, azt véletlenül úgy értettük, hogy mindenki egyforma...
Pár évvel ezelőtt részt vettem egy foglalkozáson, ami a női mesealakok témája köré szerveződött. Volt egy feladat, hogy szedjünk össze minél több olyan tulajdonságot, amivel jellemezni tudnánk az ideális NŐ-t. Szinte gondolkodás nélkül soroltuk, hogy bátor, kitartó, fáradhatatlan stb. Aztán a csoportvezető arra kért minket, csukjuk be a szemünket, s mialatt ő újra felolvassa a szavakat próbáljuk meg elképzelni, hogy néz ki az a mesebeli királylány, akinek ezek a főbb jellemvonásai. Én stílusosan egy toronyba képzeltem az aranyhajú, rózsát nevető királykisasszonyomat, de aztán ahogy jöttek a szavak, úgy fonnyadt le bájos arcáról a mosoly, lett egyre rövidebb a haja, izmosabb a karja, s mire elfogytak a szavak, egy harcias tekintetű ork asszony ácsorgott tornyomban.
Tizenketten voltunk csajok a csoportban, s az ideális Nőről egyikünknek sem jutott eszébe, hogy gyöngéd, hogy szelíd, vagy hogy empatikus. Ekkor kezdtem el „szétválogatni a kölest a lencsétől”. Hogy a Nő legyen a Liza, s a Férfi legyen a maszk. A Jelmez. Amit csak akkor veszek fel, ha szükségem van
rá. Mert néha van.
Miközben a színAranyballadáit forgatom magamban, az az érzésem, mintha a sok különböző sorsú nő valójában egyetlen NŐ lenne. Mindegyikhez van valami közöm. Voltam már hűtlen, mint a honvéd özvegye, dühös, mint Zách Klára, tökös, mint Rozgonyiné, hívtak már tetemre, és mostam leplet Ágnes asszony patakjában. Ismerem a színeket, amivel Arany ezeket a balladákat festette. Női színek.”
Sodró Eliza
Fotók:
Word Press Photo: Hossein Fatemi: Hosszú távú munkák 2. díj
Irán, Panos Pictures
Sodró Eliza portréfotó: Dömölky Dániel
World Press Photo kiállítás:
szeptember 22-október 23.
Néprajzi Múzeum
- a szeptember-októberi flyerünk ajánlóját Kováts Adéltól itt olvashatod
