Sokszor voltam magányos, akkor is rám tört, ha másokkal voltam, sőt, minél többet éjszakáztam, annál magányosabb lettem. Örülök, hogy volt ilyen időszaka az életemnek, mert rengeteget olvastam, és vannak írók, költők és néhány filmrendező, akiket akkor fedeztem fel. „De mégis, sokat sírtam, testem hajnal gyötörte.” Ez Rimbaud. Én nem sírtam, de elég sokat ittam. Aztán szerelmes lettem, gyerekem született. Miközben minden napom tele van örömmel, néha azon kapom magam, hogy hiányzik a magányom. Mintha igyekeznék, hogy nehogy boldog legyek. Ezt egyébként másokon, sőt, mindenkin megfigyeltem. Hála Istennek (őt majdnem elfelejtettem!), a kislányom nem tűri, hogy ezen lamentáljak. De egy kevés magányra, azt hiszem, mindenkinek szüksége van. Nekem legalábbis biztosan. Máskülönben hogyan beszélném meg magammal a terveim, az emlékeim, a problémáim? A tartós magányhoz viszont nem volt önfegyelmem.
Bármilyen oka lehet annak, hogy egy embertársunkra azt mondjuk, nem közénk való. Ismerjük a kirekesztettség érzését mindannyian, nyilván eltérő mértékben. Van, hogy az okhoz semmi közöd: a testalkatod, a származásod, a szüleid vagyoni helyzete, stb. Ezzel, és egyben azokkal az emberekkel, akik ilyesmi miatt kiközösítenek, nincs mit kezdeni. Azzal már igen, ha magamon veszem észre a kirekesztés iránti ősi vágyat. Talán társadalmilag is az segít – lassan, nagyon-nagyon-nagyon lassan -, ha magunkat vizsgáljuk, mi vajon mit teszünk azért, hogy ez egy nyitottabb ország legyen. Egyáltalán: akarjuk-e, hogy az legyen?
fotó: Dobos Tamás
A szöveg a 2018|2019-es Radnóti magazinban jelent meg.
