Úgy gondolom, egyszeri és megismételhetetlen mivoltunk átélésében mindig magányosak vagyunk. Van szeretem- és nemszeretem-magány.
Van a társas.
Egy régi fénykép jelenik meg előttem. Társasház udvara madártávlatból a hatvanas évek végén, négy év körüli gyerekek homokkal, vízzel kijelölt körökben magukban játszanak. Megannyi kis „gabonakör”, középpontjában guggolva játszó kis tulajdonosával. Honnan ez az elkülönülési vágy? Vajon a kreatív szülői rendcsinálás eredménye ez a társas magány? Gyerekkoromban úgy gondoltam, aki egyedül van, az magányos. Legtöbbször szerettem volna máshol lenni, mint ahol éppen voltam. Gyerekkoromban a falu és város kettős kötésében kerestem magam, hétvégéken sokat bicikliztem, jártam a határt, megfelelő társaság hiányában. Szerettem ezeket a magányos csavargásokat. Ma már nagyon értékelem azt a szuverén időt, amit csak magammal tölthetek, bár ritkán tudom teljesen elengedni magam. A természet sokat segít.
A háttérben ott dolgozik a remete.
Amikor a magány egyfajta önkéntes visszahúzódás. De többnyire az élet által kikényszerített, amikor nincs út, csak befelé, ekkor fogjuk rá: ez a sors. Amikor az egónk elnyomja a szeretetet és elfogadást, és az univerzum a magány érzésével büntet. Amikor a fzikai, lelki teljesítőképességeimet érzékelve el kell fogadnom, hogy a határaim én vagyok, és hogy csak ennek elfogadása után tudok nyitni mások felé. Olyan ez, mint amikor belenézel egy kútba, a kútgyűrűkön végigszánkáztatva a pillantásod megkönnyebbülten meglátod a beeső fénysugártól megcsillanó vizet.
Örök az alkotói.
Ez a szeretem-magány, amit egy szereppel töltök, amit csak egyedül lehet: gondolkodni a szövegről, reggel, éjszaka, öltözőben, villamoson, utcán. Ez egy folyamat, az utolsó előadásig tartó.
Lett a vezetői.
Új és kegyetlen ismerősöm a vezetők magánya. Amikor olyan döntést kell meghoznom, ami mélyen érinti a szuverenitásomat. Amikor különbséget kell tennem emberi és szakmai prioritásokban.
És van a vak.
Amikor reggel az álom és ébrenlét határán azt hiszem, hogy még él az apám. Amikor tehetetlen dühöt érzek minden iránt, ami kirekesztő. Amikor a tehetetlenség igazságtalanságot vált ki belőlem. Amikor veszekszem a családommal.
Amikor szégyellem magam. Amikor nem tudom kifejezni a szeretetemet, pedig… És amikor elfelejtem, hogy van Isten.
fotó: Dobos Tamás
A szöveg a 2018|2019-es Radnóti magazinban jelent meg.
