Radnóti

Krusovszky Dénes József Attila-díjas költő, író, kritikus, szerkesztő, műfordító. Nemzedékének egyik legjelentősebb költője. Első regénye, az Akik már nem leszünk sosem generációkon és országhatárokon átívelő történet. Az elsőként itt megjelent írása a komfortzóna okozta lelkiismeretfurdalás zónáját jelöli ki.

Előző éjjel feltettem az autót a megosztó oldalra, aztán lefeküdtem aludni. Reggel legalább tíz üzenet jött az út kapcsán, de egy részük csak érdeklődés volt, a szokásos inadekvát kérdésekkel, hogy nem indulnék-e előbb vagy később, nem mennék-e máshonnan máshová, tennék-e kitérőt itt vagy ott. Mivel minderre már az út hirdetésében válaszoltam, hiszen azt állítottam be, hogy se útvonalmódosítás, se kitérő nem fér bele, és időben is maximum plusz-mínusz fél óra a mozgástér, csupán egy sablonválaszt küldtem körbe angolul. A komoly érdeklődők közül a portugál turista párnak viszont azonnal visszaírtam, hogy minden oké, van két szabad helyem, amire ők negyed órán belül le is foglalták az üléseket.

Közben lezuhanyoztam, felvettem a kikészített ruhámat, betettem két kenyeret a pirítóba, a maradékot a kukába dobtam, a kávéfőzőt pedig szétszereltem és kimostam. Vezetés előtt nem szeretek kávézni, ilyenkor inkább egy jól behűtött energiaitalt szoktam inni, már a kocsiban ülve. Olyan ez, mint egy rituálé, bepakolom a cuccaimat, aztán beszállok a sofőrülésre, egy fél literes ásványvizet az ajtó tárolójába teszek, az energiaitalt meg a sebességváltó melletti pohártartóba. Bekötöm magam és indítok, majd azzal nagyjából egyszerre, hogy kifordulok az autópálya felé vezető útra, jobb kézzel kipattintom az energiaitalos dobozt, és mire leérek a bevezetőre, általában ki is iszom az egészet.

A portugálokkal a BAH-csomópont melletti benzinkutat beszéljük meg, oda nekik könnyű kijutni villamossal, nekem meg nem kell a kiszámíthatatlan belvárosi forgalom felé kitérőt tennem. És amúgy is tankolnom kell, bár ezt már nem írom meg nekik, úgysem tartozik rájuk. A két pirítóst a konyhapultnál állva eszem meg, utána megmosom a fogam, bedobom a táskába a neszesszert, és körbejárom a lakást még egyszer. Ha valaki kétlaki életmódra rendezkedik be, előbb-utóbb rutin lesz minden ilyesmi. Paradox, de mégis, anélkül tudom leellenőrizni a lakás ablakait, lámpáit, csapjait, hogy rendesen oda kéne fgyelnem
rájuk. Megyek körbe, a szemem lát valamit, de én már nem nézem azt, amit látok. Kezem, ha nyitva hagyott ablakot vagy feleslegesen bedugott elektromos berendezést talál, anélkül zár be és húz ki, hogy azt külön akarnom kellene. Minden rendben, mehetek, állapítom meg a kör végén, miközben
végig azon gondolkodtam, hogy a harmadik utast miért utasítottam el.

Valódi okom, ha úgy vesszük, nem volt rá, csakis a személyes belátásom döntött, aminek egy hasonló esetben bőven elégnek kellene lennie, hiszen miért is utaznék olyan valakivel együtt a saját kocsimban, akivel nem egészen akarok. Ám azért mégsem annyira egyszerű ez a dolog. Mindenesetre, amikor beszállok, és elrendezem az ásványvizes palackot meg az energiaitalos dobozt, és válltáskámat hanyagul az anyósülésre dobom, meglegyint mégis valami keserűség. Gyáva lennék, fontolgatom, ahogy beindítom a kocsit, vagy egyenesen idegengyűlölő? De hát az nem lehet, gondolom egy nagyot nyelve, aztán gázt adok.
A portugálok – egy húsz-huszonötnek kinéző, mint megtudom, coimbrai hátizsákos pár – már ott várnak a benzinkút füves peremén. Amíg ők befejezik a cigijüket, megtankolom a kocsit, aztán intek nekik, és beülnek egymás mellé, hátra. Szívesen beszélgetnék, pedig általában nem vagyok valami nagydumás sofőr (ezt sem felejtem el soha jelezni a hirdetésben), de ahogy kiérünk a városból nyugatra vezető autópálya elejére, ahol végre felgyorsíthatok, a visszapillantóban látom, hogy máris egymásnak dőlve alszanak. Óvatosan bekapcsolom a kocsi rádiójára kötött mp3-lejátszót, és lenémítom a hátsó hangfalakat.

Nem mindig viszek utasokat magammal, van, hogy inkább egyedül akarok utazni. Olyan tud ez lenni, mint egyfajta éber meditáció, néha még zene sem kell hozzá, megy az ember száznegyvennel a nyílegyenes pályán, és miközben a forgalmat fgyeli, a legvadabb asszociációk kavarognak a fejében. Máskor viszont, főleg, ha túl sűrűn kell ingáznom a két város között, amikben elvileg egyszerre élem az életem bizonyos részeit, mégis jobb utastársakat fogadni. Arról nem is beszélve, ha oda és vissza is megvan a háromhárom utas, az fedezi a benzint meg az autópályamatricákat is. Ráadásul ez így környezettudatosabb is, az applikáció sosem felejti el kiírni, mennyi CO2-ot spórolok egy-egy utassal. Nem mintha érdekelne, szégyen vagy sem.

A harmadik utas meglehetősen tört angolsággal írt, igaz, de hát ez önmagában még nem ritka, ráadásul azért pontosan lehetett érteni, a nyelvtani hibákkal együtt is, hogy mit szeretne. Eljutni Bécsbe az én kocsimmal. Ugyanúgy mint a portugálok. Csakhogy őt Ahmednek hívják, és mint a profljából (amin ugyanakkor nincs egy értékelés sem még) kiderül, Szíriából jött. Elvileg diák Bécsben, és Pesten csak kirándulni volt. De miért mondom, hogy elvileg? Ő maga írta ezt, szóval hogy jövök én ahhoz, hogy kételkedjek benne? És mégis. Mi van, ha nem igaz, és csak át akar jutni Ausztriába? Hegyeshalomnál kint állnak az osztrák rendőrök, igaz, hogy csak a kisbuszokat meg a teherautókat állítják félre. De mi van, ha az anyósülésen mégis kiszúrják Ahmedet, gyanús lesz nekik, elkérik a papírjait, és kiderül, hogy illegális. Akkor én embercsempész leszek. Az autómegosztó applikáció persze figyelmeztet, hogy kérjem el az utasaim papírjait, de hát ki szeret határőrt játszani. A portugálokét sem kérem el, akkor hogy lenne jogom Ahmedet vegzálni? Inkább vissza utasítom a helyfoglalását, talán az a legfájdalommentesebb. Azzal együtt, hogy egész úton csak zavartan, a szemem sarkából bírok ránézni az üres anyósülésre, és a rajta heverő táskámra. Mintha egy cetli lenne odatűzve, hogy „előre fgyelj, te gyáva szar!” És én így is teszek, bámulok előre, és a bekapcsolt tempomat mellett csak lábfejem ideges topogásából érzem, hogy nem pontosan olyan ez az út, amilyennek megszoktam.

A portugálok szinte az egész utat végigalusszák, csak Bécs előtt térnek magukhoz, ahol ismét lelassul a forgalom. Bocs, hol vagyunk, kérdi előrehajolva a srác, mindjárt megérkezünk, mondom neki, félig oldalra fordított arccal. Tényleg, dörzsöli meg a szemét nyújtózkodva, aztán megint előrehajol, úgy kérdezi, akkor a határt is átaludtuk? Aha, felelem valamivel halkabban, és érzem, hogy kezeim a kormánykerékre szorulnak, miközben hozzáteszem, ma egyáltalán nem volt ellenőrzés.

fotó: Dobos Tamás

A szöveg a 2018|2019-es Radnóti magazinban jelent meg.