Magamról nem lenne fontos mindent kibeszélni, de sajnos én olyan alkat vagyok, hogy kibeszélek magamról mindent. Barátaim, kollégáim aranyosak, mindenki úgy csinál, mintha érdekelné, amit mondok. Ha bánatom van vagy örömöm, itt fáj, ott fáj – napi problémákat és történéseket nekem muszáj megosztanom. Szóval én kibeszélem magamat. Ez egyrészt alkat kérdése, másrészt pedig szocializációé is, nekem nincs kivel megbeszélni a dolgaimat, nincs társam. 25 éve élek anyukámmal, akivel korábban sem ment nagyon a mély beszélgetés és most sem. Na, most kibeszélem az édesanyámat! Fontos, hogy a baráti vagy munkahelyi beszélgetéseknek van egy íratlan szabálya, az nem a nyilvánosságra tartozik, és ezzel mindkét fél tisztában van, a fecsegő és a hallgató is.
A múlt rendszerben a politika nem ártott a családunk mindennapi életének, bár ’56-ról van nyomasztó élményem.
Azt teljesen feleslegesnek tartom, hogy tetemrehívást csináljunk abból, ha a szüleinkről vagy közeli barátokról, ismerősökről kiderül, hogy ők bizony „kibeszéltek”, jelentettek rólunk, a környezetünkről. Nem ítélném el őket, hiszen nem lehet tudni, milyen indíttatásból vagy kényszerből tették mindezt. Ahhoz is ambivalens a viszonyulásom, hogy vajon amit Esterházy Péter vagy Forgách András csinált, hogy könyvet írtak a szüleik ügynökmúltjáról, azt én megtettem-e volna. Egyrészt az írás gyógyító terápia és egy nagyon kemény szembenézés a múlttal, másrészt talán példamutató másoknak, a társadalomnak, hogy így is lehet, és hogy muszáj feldolgoznunk, ebben az értelemben „kibeszélnünk” a traumáinkat. Nekem is jó olyan előadásokban játszanom, mint a Futótűz, ahol a múlt kíméletlen, ugyanakkor tiszta feltárása történik meg.
Azt hiszem, rosszul beszéljük ki a társadalmi traumáinkat, talán nincs is rá recept, hogyan lehetne ezt jól csinálni, gondolok itt a metoo-kampányra is. A felelősségünk viszont hatalmas a ki nem beszélésben és a kibeszélésben egyaránt.
fotó: Dobos Tamás
A szöveg a 2018|2019-es Radnóti magazinban jelent meg.
