Márciusi bemutatónk, a Téli rege középpontjában az Idő mint pusztító és teremtő erő áll, amely Shakespeare darabjában szereplőként is megjelenik (a Radnótiban Bálint András alakítja). E motívumból kiindulva beszélgettünk Martinovics Dorinával és Bálint Andrással az időmúlás észlelhetőségéről, színházi szerepkörökről és gyerekvállalásról, Playstation játékokról és időutazásról, generációs kérdésekről és a színház jövőjéről.
Az idei évadban a Radnóti Színház egy online publikált beszélgetéssorozatot indít: minden alkalommal a társulat két-két tagja beszélget egymással, nem feltétlenül a színházról és az előadásokról, sokkal inkább hétköznapi témákról, amelyek körülvesznek minket. A kiindulópontot mindig az új bemutató vagy egy éppen aktuális program szolgáltatja. Célunk, hogy a közönség új nézőpontból ismerhesse meg a társulat művészeit.
Az idő absztrakt fogalom, ezért is érdekel, hogy ti a saját életetekben mikor veszitek/vettétek először észre az idő múlását/ mikor/milyen helyzetekben szembesültök leginkább az idő múlásával.
Dorina: Mióta a fiam megszületett, sokkal gyorsabban telik az idő. Hihetetlen gyorsan nő, és egy szempillantás alatt lett kisbabából nagyfiú, és vele együtt én is lányból harmincas anyuka. Ez a tíz év persze a munkában is érezhető. Pár éve még evidens volt, hogy fiatal lányszerepeket kapok, ma már viszont a lány mellett egyre gyakoribb az anya, özvegy, feleség, királyné. Új dolgokat tanulhatok, új helyzetekben próbálhatom ki magamat, és ez nagyon izgalmas. Egy-két év alatt ugrottam egy generációt a szerepköröm tekintetében.
András, te fel tudod idézni, hogy hányszor váltottál szerepkört a pályád során?
András: Sokszor, de ez férfiaknál kevésbé észrevehető. Az ember nyolcvanévesen és húsz évesen is lehet apa. Én bőven nagypapa szerepkörben vagyok, mégis néha kisfiúnak érzem magamat.
Hogyan viszonyultok a saját korotokhoz?
András: Én áprilisi születésű vagyok, de január elsejétől már azt szoktam mondani, ami áprilisban leszek.
Dorina: Ugyanezt csinálom én is, a születésnapom után már azt a kort mondom, ami leszek. Szóban öregítem magam. Huszonöt körül még mindenki tizenötnek nézett, pedig én már nagyon vágytam rá, hogy felnőtt emberként kezeljenek, ezért megszoktam, hogy mindig többet mondok.
András: Amikor nagy ritkán elmegyek a temetőbe, vagy egy híres emberről olvasok, szoktam nézni, hogy ki hány évet élt. Goethe nyolcvankét évesen halt meg, Kosztolányi ötvenegy volt, Babits ötvenhét, Arany hatvanhét, Ady negyvenegy, Radnóti harmincöt, József Attila harminckettő.
Sokszor elhangzik az az állítás, hogy a jelenkorban minden nagyon pörög, és a színészek próbálnak folyton jelen lenni, hogy a pályán maradhassanak. Egy színésznő esetében mindig nagy kérdés a gyerekvállalás. Dorina, a fiad születése milyen hatással volt a színészi pályád alakulására?
Dorina: Nekem abszolút szerencsém volt. Akkoriban a Nemzetihez voltam leszerződve, ahova Jordán Tamás hívott, majd szülés után két évet otthon maradtam a fiammal, úgy éreztem, ennyire szükség van, és utána Alföldi Robi egyből visszavett a Nemzetibe. Előtte dolgoztunk együtt a Tartuffe-ben, és az alapján bizalmat szavazott nekem.
András: Én az igazgatói székben sokszor megéltem, hogy jöttek hozzám a színésznők, hogy „akarok veled beszélni, Andris” – és ez rendszerint azt jelentette, hogy babát várnak. Ismertem ezt a hangsúlyt, és ennek a hírnek mindig nagyon örültem.
Dorina: Amikor nekem kellett volna Jordán Tamásnak azt mondani, hogy „akarok veled beszélni, Tamás”, épp a Mesél a bécsi erdőt próbáltuk Keszég László rendezésében. Lacinak előtte született gyereke és nagyon beleásta magát ebbe a témakörbe. Nagyon figyelt a feleségére, és rengeteget mesélt róla a próbák során. Talán a hetedik hétben lehettem, amikor két héttel a bemutató után bementem egy előadásra. Az előadás előtt még ki volt írva egy gyors lejárópróba, és amikor beléptem a színpadra – akkor még senki nem tudta rajtam és a páromon kívül, a szüleim sem –, Keszég Laci felüvöltött, hogy „Terhes vagy?”. Nem hittem el. Látta rajtam a hetedik hétben, hogy terhes vagyok. Szóval az akkori igazgatóm, Jordán Tamás így tudta meg.
András: Amikor Almási Évával Hedda Gablert játszottunk, az előadás után apám, aki orvos volt, mondta nekem, hogy a partnernőm terhes. Én nem vettem észre. Amúgy a legnagyobb empátiával kell ezt kezelni, mert egy színésznőnek szülés után nem könnyű visszajönni. Mindig nagyon kell segíteni nekik.
Ti mennyire vagytok késősek?
Dorina: Én gyerekkorom óta mindenhol minimum fél, de inkább egy órával előbb ott vagyok. Nem tudom, hogy miért van ez, de utálok késni, és soha életemben nem is késtem el. Mindig én vagyok az, aki másra vár. De mivel nagyon sokat várok, ezért tanultam meg nem unatkozni, tehát nagyon jól el tudok lenni magamban a gondolataimmal.
András: Én is fél órával előbb érek oda mindenhova. Ha a feleségemmel, aki nem ilyen, elmegyünk megnézni egy előadást, mindig mondja nekem, hogy mi előbb ott leszünk, mint a színészek.
Mi az a tevékenység, ami könnyedén ellopja az időtöket?
Dorina: Nagy sorozatfüggő vagyok. De a legnagyobb időtolvaj az életemben a Playstation. A párommal munka után, ha minden elcsendesedett, gyakran leülünk, és játszunk egy nagyot. Vannak olyan játékaink, amibe együtt lehet bemenni két különböző gépről, ülünk egymás mellett, és játszunk. Látjuk egymás képernyőjét, egymásnak segítünk, és mondjuk, hogy menj rá, ezt én veszem el, nyisd ki azt a dobozt, szaladj oda, mindjárt megyek, segítek, fedezz hátulról, felélesztelek, kicsim… – ami úgy végződik, hogy kapcsoljuk ki, kicsim, mert fél kettő van, és holnap reggel indulunk dolgozni.
Mondj egy játékot, amivel szoktatok játszani!
Dorina: Division. Nagyon izgalmas, ügyes játék. Csodaszépen megcsinálták játszótérnek a járvány sújtotta New Yorkot minden utcával, épülettel, graffitivel, ahol rendfenntartóként szaladgálhatnak a játékosok, védve az életben maradt városiakat. Azért választottuk, mert ezt együtt is lehet játszani, és az interneten keresztül akár bevonhatunk másokat is a világ minden részéről, például szoktunk játszani emberekkel Franciaországból, Angliából vagy akár Afganisztánból. Nagyon szeretem még az Uncharted sorozatot, és nagy Assassin’s Creed rajongó vagyok. Tudom, hogy ez nem a leghasznosabb időtöltés, de néha nagyon jól esik kikapcsolni a világot, és egy kicsit elidőzni egy másikban.
András: Ez mind ismeretlen számomra. Attól kezdve, hogy a Playstation-t kimondtad, nem értettem semmit.
Neked mi szokta ellopni az idődet?
András: Például, ha bekapcsolom a tévében a sportcsatornákat. A legjobban az atlétikát szeretem, de nézek focit, síelést, teniszt is.
Dorina: Én az utazós csatornákat szeretem.
Előfordul, hogy színpadon állva többnek vagy kevesebbnek érzékelitek az időt, mint amennyi valójában eltelik?
Dorina: A Futótűz közben például minden alkalommal hihetetlen, hogy csak olyan kevés idő telt el, és nem azért, mert unalmas, hanem mert nagyon tömény. Annyira töményen kell jelen lennünk a színpadon, hogy kicsit olyan, mintha egy teljes életet játszanánk el, és közben nem tudom elképzelni, hogy ez mind megtörténik velünk egy óra alatt.
A Futótűzben egy ikerpár az anyjuk múltja után nyomoz. Foglalkoztatok a múlttal úgy, hogy például a saját családotok történetét kutattátok?
András: Akkor kezdtem el ezzel foglalkozni, amikor apám meghalt. Addig nem érdekelt, de azóta, hogy hozzám kerültek a családi iratok, nagyon izgat ez a téma. Beszéltem erről például a Radnóti-estemben. Van kire emlékezni: nagyapámra, aki neves építész volt, édesapámra, aki nemzedékeket tanított az orvosi egyetemen. Számomra fontos a családi múlt.
Mennyire kezeled ezt tükörként?
András: A szüleim nagyon különböztek egymástól: apám egy extrovertált, szellemes, élénk orvosprofesszor volt, a maga módján vivőr, egy életművész, a mamám pedig inkább csendes, szerény, visszahúzódó, gátlásos, önbizalomhiányos. Anyám nevelt minket az öcsémmel, a szüleim elváltak. Gyakran megfigyelem, hogy melyik tulajdonságom jön anyámtól, és melyik apámtól, de végül is ez a foglalkozásom: „ismerd meg önmagad” – ez a legérdekesebb a színészetben.
Te hogyan látod a mostani fiatal színházcsináló generációt?
András: Alapvetően a fiatalok nem változtak meg, inkább a helyzetük más. Az önmegvalósítás lehetősége sokkal tágabb lett, nagyobb a szabadság, el lehet menni külföldre, mindent lehet csinálni. Mi egy zárt országban éltünk, de a színészek számára ennek nagyon sok előnye volt. Színésznek lenni sokkal többet jelentett társadalmilag, talán még anyagilag is, mint ma. Ez a mostani szabadság érdekes módon a színészeknek egy sokkal szűkebb dolog.
Az Iván, a rettenet cselekményében fontos szerepe van az időutazásnak – ti melyik korba utaznátok el turistaként?
András: A 19. század vége és a 20. század eleje az első világháború kitöréséig nagyon pezsgő és élénk korszaka volt Magyarországnak: Budapest felvirágozása, a Monarchia fénykora. Ezt az időszakot szívesen megnézném, és akkor találkozhatnék az idős Arany Jánossal, vagy ott lehetnék a Nyugat indulásánál – a nagyapám is ennek a kornak volt az építésze. Molnár Ferenc a Finisgeneráció című írásában azt írja, hogy mi megcsináltuk Magyarországot, fölépítettük Budapestet, megcsináltuk az újságjait és a színházait, csak nagyon kellett sietnünk, mert kevés időnk volt rá, most pedig utólag a szemünkre hányják, hogy mennyire elkapkodtuk.
Erre a kérdésre László Zsolt is ezt az időszakot mondta: „Engem a huszadik század eleji Magyarország nagyon érdekelne. Mi lehetett itt, amikor ennyi minden létrejött, amikor ekkora izzás volt Budapesten.”
Dorina: Nagyon szívesen találkoznék Robert Merle-lel: nagyon szeretem, és leülnék vele egy kávé mellett beszélgetni. És jó lenne pár hetet eltölteni a ’60-as és a ’70-es évek Amerikájában. De leginkább nem a múltba utaznék, hanem megnézném, hogy mi vár az emberiségre a jövőben. Jó lenne tudni, mi lesz velünk pár száz év múlva, merre megyünk tovább.
Szerintetek mindig lesz színház?
András: Valamilyen formában biztosan. Két kihagyhatatlan komponense van, a színész és a közönség, a többi csak hozzátevődött. Tehát van valaki, aki előad, és van valaki, aki hallgatja – ez több ezer éve létezik, és valamilyen formában meg is fog maradni.
Gondolkodtok azon, hogy például a polgári dobozszínház mint forma ki fog-e halni előbb vagy utóbb?
András: Ez is lesz, az is lesz: nagyon sok helyen már nincs doboz, nincs társulat, nem hordanak jelmezt, villamoson vagy étteremben játszanak.
Dorina: Mindig lesz olyan ember, aki meg akarja mutatni magát, és mindig lesz olyan, aki csak le akar ülni, és nézni azt. Ma már eléggé online világban élünk, tehát a mostani formának, hogy esténként az emberek eljárnak színházba, idővel talán átveszi a helyét valamiféle online műfaj, de az is lehet, hogy pont az online felületek felerősödése hozza majd újra divatba ezt a fajta színházat.
András: Szerintem hiába van televízió, mozi, wifi, mobiltelefon, az a dolog, hogy élő embereket figyelhetnek itt és most, az felülmúlhatatlan.
[Az interjút készítette: Kelemen Kristóf]
Portréfotók: Csizik Balázs és Misetics Mátyás
