Az idei évadban a Radnóti Színház elmozdul, kilép a komfortzónájából, s új kihívások elé néz. 6 játszóhelyen találkozhat velünk a közönség. A társulat tagjait is próbáltuk kimozdítani a komfortzónájukból, ezért olyan kérdéseket tettünk fel nekik, amelyek személyes területeket érintenek. Idén a havi műsorok hátoldalán és itt a blogon az ő válaszaikat olvashatják, ebben a hónapban Schneider Zoltánét, amely témájában kapcsolódik 10 című legújabb bemutatónkhoz is.
"Persze, hogy hiszek Istenben. Én katolikus neveltetést kaptam, gyerekként ministráltam, nyaranta pedig le voltam dobva Héhalomba, ahol volt egy katolikus pap ismerősünk. Nagyanyámnak két nővére is apáca lett, az egyik Judit néni, aki ferences rendi volt, majd átment a szervitákhoz, a másik pedig Margit néni, aki az Isteni Szeretet Leányai rendhez csatlakozott, és onnan került a Pannonhalmi Apátsághoz. Az egész családunk katolikus beállítottságú volt és van és lesz. Csak akkor bántódtam meg egy kicsit, amikor hittanóra közben a fölturbózott versenybiciklimet ellopták a templomkertből. (nevet)
Anyai nagyapámék nagyon vallásosak voltak, neki két pápai levele is volt a Baross Gábor-telepi Római Katolikus Egyházközség képviselőtestületének a tagjaként, de még vele is előfordult – amikor édesanyám gyerekként nagyon megbetegedett, és Margit néni bement hozzá, és mondta neki, hogy nem baj, Pannika, majd az Úristennél jó lesz –, hogy nem bírta, és kizavarta Margitot. Biztos van az a pont, amikor elszakad a cérna.
De a halálokat is elfogadja az ember. Az első megrendítő halálom Judit néni volt. Ő azért, mondjuk ki, nem a kedvességéről volt híres, de két embert nagyon szeretett: a legfiatalabb öccsét, Pityut és engem. Nagy térdfájós az egész családunk, de Judit néni egyszer azt mondta, hogy majd az esküvőmön táncol velem. Aztán egyszer a Főiskoláról mentem hazafelé, nagyon későn, és anyám kinn állt a kapuban – na, gondoltam, már megint kapok, amiért későn jöttem haza. És akkor mondta, hogy meghalt a Judit. És az volt az első, ami eszembe jutott, hogy nem halhat meg, hiszen megígérte, hogy táncol velem az esküvőmön. Judit néni nővér volt a héhalmi plébános mellett, és tele volt szentképekkel a lakása. Valami azt súgta, hogy be kell mennem hozzá, miközben bizarrnak is éreztem az egészet: szentképek, gyertyák, Judit néni letakarva – úgy, mint a Tetemrehívás című festményen. Arra gondoltam, hogy meg kell csókolnom – nem tudok mit csinálni, muszáj. Közben ugye volt bennem egy gyermeki félsz is – mert hülye horrorfilmeken növünk fel. Megcsókoltam, de már ki volt hűlve. Borzasztó volt. Aztán jöttek a hórukkok, és bedobták a fémkoporsóba – ez nekik már mindennapos dolog volt.
Amikor az anyai nagyanyám meghalt, épp Cserhalmi Sárával forgattam, ezért nem merték megmondani nekem. Miután anyámat felhívtam, és elmondta, lement egy jelenet, és utána Derzsi Jancsi azt mondta, hogy ilyen szemeket még életében nem látott – végül nem maradt benne a filmben, mert kiderült a vágóasztalon, hogy Derzsi Jancsin rossz jelmez volt, és ezért újra kellett venni a jelenetet. (nevet) Hazamentem, átöltöztettük nagyanyámat, és összegyűlt az egész család, mindenki otthagyott csapot-papot. Az orvost, aki aznap volt ügyeletben, pont ismertük, és amikor kijött, és ott állt mindenki, a nagypapi büszkén mondta, hogy hát ilyen a mi családunk. Az szép volt."
Schneider Zoltán
fotó: Dobos Tamás
A szöveg a 2018|2019-es Radnóti magazinban jelent meg.
