Radnóti

Döntések, következmények, konstellációk kimenetele. 30 éves a rendszerváltás. Vajon annak a "döntésnek" milyen következményei lettek? Milyen reményekkel indultunk neki a demokrácia megvalósításának, és hol tartunk most, 2019-ben? Mi van a közhelyek és a politikai-gazdasági tényezők mélyén? Kis lépésekben az emberi, privát történelem alakította és rajzolta fel végül a magyar társadalom jelenkori helyzetét. Hogy vagyunk ma, mi, magyarok?

Forgách András (1952) író, műfordító, dramaturg, az SZFE tanára, a magyar színházművészet kiemelkedő alakja. Novellákat, esszéket, kritikákat, rajzokat publikál. Számos könyv és forgatókönyv írója, jelentős kitüntetések, díjak tulajdonosa. A Radnóti Színházban bemutatásra kerülő Molière – the passion című színdarab fordítója.

A változások sohasem akkor és ott történnek, amikor látjuk és megéljük őket.
Még ha a látás és megélés, az érzelmek elszabadulása, a bevésődés valóban akkor történik is meg, és fontos, nem elhanyagolható részévé válik életrajzunknak, idegrendszerünknek, melyben különben sok más korszakváltás bevésődéseit őrizzük, olyanokét is, amelyeket nem mi éltünk meg: szüleink és nagyszüleink, nagynénik és ősapák változásra adott reakcióinak kémiai nyomait.

A történelem nem térképen bejelölt állomások sora. Ha használhatjuk is az idő tagolására.

A változás önmaga térképe. Tart, ameddig tart, nem föltétlenül alkalmazkodik az ember vágyaihoz, élethosszához és elképzeléseihez.

Egy politikustól többnyire elvárják, hogy valamiféle víziója legyen, azaz tudja, hogy merre megy a dolog, amit látszólag ő irányít, elvárják tőle, hogy nyíltan kimondja, mi az, amit akar és mi az, amit nem akar, valójában azonban ő is csak parányi része vagy eszköze egy nála sokkal nagyobb, diffúzabb, kaotikusabb erőnek. Amit pedig előad, elsősorban választási kampányok közben vagy évfordulókon ünnepi pódiumokról, azt érdemes némi szkepszissel kezelni.

A változás gomolygó, sokféle alakban felbukkanó, időben egymáshoz képest eltolódott tektonikus rétegből áll, igaz, a tektonikus rétegek közül ősi kozmikus rendek vulkáni lávája is feltör olykor, archaikus világrendek emlékezete, főleg világháborúk és népirtások formájában.

A változás hullámokban jön, évtizedeken és évszázadokon keresztül, az apály és dagály természettörvényeit követve. Ebben már benne van egyfajta pulzálás, ahogyan önmaguk ellentétébe csapnak át a dolgok. Igen szép és használható metafora az ún. paradigmaváltás, az elmúlt ötven év egyik tetszetős tudományos játékszere.

Amikor Sztálin meghalt – még nem voltam egyéves sem –, nekem az volt az első rendszerváltozás az életemben. Nem tudtam róla, de mégis tudtam.
Azután jött ’56 – már négyéves voltam. Rövid ideig tartott, de valójában egészen végig kitartott, ma kezd fakulni az emlékezete, most, hogy éppen szétesett a magyarság történettudata, hatalmi célok, nyers ideológiák mentén repedt ketté, s nincs róla közös képünk.

Aztán ’68 – egy újabb változás. Ez kétfele is ütött: lásd Párizs, Prága.

Amikor változásról beszélek, nem föltétlenül arról beszélek, hogy a hatalom szerkezete, a mindennapok szerkezete radikálisan megváltozik, bár egy időre úgy tűnhet, valami helyrehozhatatlanul szétesett, felrobbant és valami új épül a helyében, de amikor nagy amplitúdójú események tanúi vagyunk (mert akárhol történik, ma már a lakásunkban is történik, az eseményekkel szinte egyidőben), akkor bizony mondhatjuk, hogy beindultak a változások, és ilyen időkben a szellem embereinek megérzései, akiket sokhelyütt – nálunk is – mostanság nevetségessé akarnak tenni és izolálni, ki akarnak kapcsolni, megfosztani úgynevezett hatalmuktól, korlátozni akarják a befolyásukat, vagy egyszerűen ellenőrizni akarják őket, rövid pórázra fogni, mint önkényuralmakban szokás a tudósokat és művészeket, ilyen időkben a szellem embereinek szavai, mondatai hatni kezdenek. Megpimpósodott korszakokban, mint amilyen ez a mostani is, ebben a beláthatatlan végű átmeneti időszakban egy most még ismeretlen és új, globális világrend felé, ami lehet, hogy nyolcvan, de az is lehet, hogy háromszáz évig fog tartani, a szellem emberei mindig rossz helyzetbe kerülnek, lásd Galilei vagy Kafka, Freud, Jézus vagy Szókratész, ugyanakkor – és ez persze részemről a miszticizmussal határos, és ez is jellemző erre a korszakra, amelyben gettósítják a tudományt, a művészetet, izolálják gyakorlóit, szinte úgy látszik, mintha a szellem emberei csupán a valóságtól elszakadt szekta lennének, de megérzéseik hosszútávon felülkerekednek a rossz erőkön, világlátásuk túléli azokat.

Az egész nyolcvanas évek a változás előérzete volt, vibráló, kinyíló korszak.
Harmincévesen, 1982-ben utazhattam először Nyugat-Berlinbe legálisan, ösztöndíjasként, mert a Kádár-rendszer alkut kötött, hitelért cserébe a nyugatnémetekkel, és a magyaroknak volt egy privilégiuma, egy hónapig vízum nélkül is lehettek Nyugat-Berlinben. Ugyanezen években, a hetvenes és nyolcvanas években magyar írók, zeneszerzők, festők, gondolkodók, elsősorban a rendszer szellemi ellenzéke meghívókat kaptak oda, és előkelő DAAD-ösztöndíjasként élhettek egy évig Nyugat-Berlinben, ebben a szabad és kultúrában gazdag, az amerikai, angol, francia megszállási övezet helyén felépült európai szellemiségű városban. Életem meghatározó eseménye, egy valóságos privát rendszerváltás lett a Schaubühnében eltöltött fél év. Például megtanultam németül. És utána minden évben visszajártam világszínházat nézni. Ott kint a berlini hatóságok millió akadályt gördítettek az én egy hónapnál jóval tovább húzódó ottlétem elé, de – láss csodát – találékony meghívóim sokadik fellebbezésének már halasztó hatálya lett, tehát kint maradhattam NSZK-vízum nélkül is – ennek a vízumnak a kérvényezését tiltották a magyar hatóságok és tették kötelezővé a németek, ez maga kiváló szimbóluma a változásnak a maga megoldhatatlanságában a második világháború utánról maradt jogi gordiusi csomó –, de a halasztó hatály, a maga precíz kafkai módján mindent megoldott, engem békén hagytak, pedig mindaddig a hivatalok roppant zordak és szigorúak voltak velem, nyomorult keleti fgurával.

Amikor a lengyel Szolidaritás fellépett, az már a változás része volt. A lengyel újítások, a szamizdat-technikák és ellenállási hálózatok, és egyáltalán, a nyílt sisak. Azután kellett hozzá még Csernobil, egy álnaiv pártfőtitkár, de maga a Szolidaritás már masszívan a változáshoz tartozott, igaz, az ilyesmit csak visszafelé lehet rendesen belátni.

A napokban olvastam egy német újságban – mint minden évben, sok-sok cikk jelent meg az 1944. július 20-i Hitler elleni merényletről, mert ott igazán tartalmas vita folyik arról, vajon milyen motívumok irányították von Stauffenberget és a többieket, és hogy mi lett volna Németországból, ha a merénylet sikerül, de ami a lényeg: azt már csak több mint fél évszázaddal a történés után, 1998-ban voltak képesek törvénybe foglalni, hogy a III. Birodalom törvényei törvénytelenek voltak. Akkor érett be a német rendszerváltozás. Akkor jöttek rá, hogy von Stauffenberg és összeesküvő társai nem törvényt és esküt szegtek, mert az a törvény nem volt törvény, még ha egy ideig a porosz jogérzék számára annak látszott is. Akkor tudták csak kimondani. Ehhez kellett 54 év a világháború után. Egy elég nagyot szóló és éles cezúra után egy emberöltővel jött el a tényleges belátás.

A mai Magyarországon – de ez nem csak nálunk van így – van egy olyan érzete a negyven-ötven év fölöttieknek, hogy megint visszacsavarják a történelmet egy korábbi, kezdetlegesebb, archaikusabb állapotába. És ez nem jó. De nem erről akarok beszélni. Az én nagy tanulásom ebben az új világban, mert kétségtelenül új világ ez, új szereplőkkel, újfajta szóhasználattal, az, amiért roppant hálás vagyok annak, hogy ezeket a mozgalmas, gyakran rejtvényszerű időket megéltem, hogy sokkal élesebb fényben látom a dolgokat. Rengeteget töprengtem például azon, hogyan lehet az, hogy a hivatalos történelemkönyvekben korábban annyit csepült, ma pedig túlzottan felértékelt Horthy-korszakban, annyi értékes mű született, nagyszerű alkotó tevékenykedett. Igaz, egyfajta szellemi ellenzékben. A maga idejében jobbnak hazudott Kádár-világ más volt, sokkal befülledtebb volt a kulturális élete, még ha a tehetség minden korban kitapossa is magának a saját terét. Aztán esetleg a vonat elé ugrik, mint József Attila. Egyszerűen nem értettem ezt a kettősséget. Ma már sokkal tisztábban látok: éppen az, ami annyira taszít: az elszabadult rosszindulatok, az ellenségeskedés, a kíméletlen haszonlesés, a nyílt hazudozás, a féktelen demagógia, ez a kettéhasadt világ, amelyben olyan nehéz a dialógus olyanokkal, akikkel nem mindenben értünk egyet, éppen ez a világ látszik a szememben sokkal élesebb fényben, ezáltal sokkal megragadhatóbb is, mint a korábbi, amelyben éltem. Ez nekem új. A másik tanulás arra vonatkozik, hogy nincs olyan rossz helyzet, amelyből ne nyílna út a jó felé, és fordítva, nincs olyan jó helyzet, amelyből ne következhetne akár a legnagyobb rossz is: ezt csak most látom ilyen tisztán, ha tetszik, most nyílt ki a szemem, és ezért hálás vagyok. Az eseményeknek ezt a fajta nyitottságát korábban sohasem érzékeltem. Ez emlékeztet a szabadságra, még akkor is, ha ma a személyes szabadság, éppen azért, mert az anyagi biztonságért, sőt a lelki biztonságért folytatott küzdelem annyi energiát igényel, a személyes szabadság igazi privilégium. Világmegváltó eszményeim már nincsenek. Amik voltak, azokat már húszévesen eldobtam, habár később, egyfajta sóvárgással néztem a nyugati világot, Londont, Berlint, Párizst, azt akartam, hogy Magyarország hozzájuk legyen hasonló. Lett is, meg nem is. De közben kinyílt a világ.

Sződliget, 2019. augusztus 1.

Megjelent a Radnóti 2019|2020-as Évados Magazinjában.