Földényi F. László József Attila- és Széchenyi-díjas esztéta, rodalomtörténész, műfordító és egyetemi tanár. A melankólia dicsérete című legújabb könyvéért Libri irodalmi díjra jelölték. Jelen írása egy rövidke Shakespeare-idézetből indul ki, majd a mitológiát és az ornitológiát érintve izgalmas kultúrtörténeti séta során elmélkedik emberek és állatok, növények és ásványok egymásba való átjárhatóságáról.
„Menni akarsz? Még nem hajnalodik. / Ez nem pacsirta volt – ez csalogány, / az szúrt bele az ijedős füledbe.” E (Nádasdy Ádám által magyarított) szavakkal próbálja viszszatartani Júlia Rómeót. A fúnak azonban pontosabb a hallása, s tudja, hogy ami odakintről behallatszik, az nem pacsirta hangja. És persze tudja azt is, hogy nem lenne szabad hinnie a lánynak: „Indulok
élni. Maradnom: halál.” Azután meggon dolja magát: ő kezd kardoskodni amellett, hogy tényleg a csalogány szól odakint. Mire a lány lesz az, aki pacsirtának mondja azt, ami valóban az. Eleinte Júlia választja a bizonytalant (kockáztatva, hogy fölfedezik őket és a fút megölik), Rómeó pedig
a biztost (jobb, ha menekülőre fogja). Később a lány az, aki biztosra megy (meneküljön Rómeó, ahogy csak tud), a fú pedig, már-már egy öngyilkos elszántságával a bizonytalan mellett dönt (és csak azért is marad). Olyasmiről vitatkoznak, amit ma – elég ormótlan kifejezéssel – komfortzónának neveznének. Ha elhagyják (vagyis kilépnek az időtlennek tetsző boldogságból), akkor boldogtalanok lesznek, de életben maradnak. Ha nem (azaz belefeledkeznek a pillanat gyönyörébe), akkor tetten érik őket, aminek halál a vége. Életről és halálról van hát szó. Mint a darab végére kiderül, a kettőt alig-alig választja el valami egymástól. És mégis, áthidalhatatlannak tetsző szakadék van köztük. Ahogyan a bizonyos és a bizonytalan, az ismert és az ismeretlen között is.
A hajnali pacsirta dalol, de a két szerelmes szeretné megcsalatva érezni magát, s ezért az éjszakai csalogányt akarják hallani. Vagyis a fülemülét, mely a csaló, csalóka szavak nyomán a nyelvújításkor kapta a csalogány nevet. Szász Károly még fülemülének fordította. Kosztolányi is. A legnagyobb hangterjedelmű madárról van szó – Júlia tudhatta jól, milyen szegényes hozzá képest a pacsirta. Az ornitológusok szerint 1160 különféle hangot tud hallatni, közel a négyszeresét annak, amire a pacsirta képes. Ami azért is fgyelemreméltó, mert akitől a fülemüle a nevét kapta, az semmilyen hangot sem tudott kiadni. A némaság és gyönyörű éneklés között is végtelenül széles a határ, de közben észrevehetetlenül keskeny is. Csak éppen ahhoz, hogy át lehessen jutni rajta, megrázkódtatásra van szükség. Miként a csalogánynak is, hogy egyáltalán megszülethessen.
A csalogány, vagyis a fülemüle eredetileg ember volt, Philomela, Athén királyának, Pandionnak a lánya, aki nővére, Progné (Procne) révén akaratlanul sodródott bele egy rettenetes történetbe. Prognét apja a trák Tereushoz adta feleségül, a lány beleegyezése nélkül. Trákiában az esküvőjükön csúnya bagoly szállt házuk tetejére, s e baljós jel alatt szültetett meg fúk, Itys. Öt év elteltével Progné látni szerette volna húgát, Philomelát, s Tereus visszament Athénba, hogy a lányt elhozza magukhoz. Ám annyira megtetszett neki Philomela, hogy miután Trákiában partra szálltak, bevonszolta az erdőbe és megerőszakolta. S hogy az ne vallhasson ellene, nyelvét egy fogóval megragadta és kardjával kivágta. „Töve ráng a torokban a
nyelvnek – számol be a történtekről Ovidius –, míg maga lent a sötét földön reszketve morog már, s mint levágott kígyófark ugrálva vonaglik.” (Devecseri Gábor fordítása) Odahaza Tereus elhitette feleségével, hogy húga meghalt. Ám a lány, kit a beszédtől megfosztottak, hímző széken egy köntösbe beleszőtte a történetét, azt elküldte nővérének, aki ezek után titokban magához hozatta húgát. Rettenetes bosszút eszeltek ki: az anya megölte a saját fát, Ityst, Philomelával együtt feldarabolták és üstben megfőzték. Progné feltálalta férjének, s amikor az a fa után érdeklődött, Philomela belépett Itys vérlepte fejével és az apa arcába hajította. Tereus elborzadva előbb saját testét hasította fel, hogy megszabaduljon az elfogyasztott lakomától, majd a két nőre rontott rá, akik azonban a magasba emelkedtek és szárnyra kapva elszálltak: Progné fecskeként, Philomela pedig fülemüleként, azaz csalogányként. Maga Tereus is szárnyassá alakult át: bú-
bos banka lett belőle.
Fülemüle. Csalogány. Rómeó aligha ismerte a történetet. Shakespeare annál inkább. Ovidius Átváltozásokja állandó olvasmánya volt, alig van darabja, amelybe így vagy úgy ne szőtt volna bele valamit a latin műből. Egy hatalmas szőttes Ovidius könyve is, amelyben se vége, se hossza az átváltozásoknak. A rémségek könyve. Meg a kárpótlásoké. Az erőszaké. A megbánásé. Az emberi természet borzalmasságáé. És a kiszámíthatatlanságé. Ovidiust olvasva ez látszik az egyetlen kiszámíthatónak az életben: hogy semmi nem jósolható meg előre. Tereus sem gondolta volna,
hogy az elnémított Philomela énekesmadárként kap majd szárnyra.
Az ember vonzódik ahhoz, amit végérvényesnek gondol. A legkisebb lépéseit is úgy igazítja, hogy lehetőleg biztos talajon maradjon. Hogy ismertté varázsolja azt, amit ismeretlennek vél. Ám az ismeretlennek soha nem ér a végére; az átszivárog mindenen. Hogyne szivárogna át, ha egyszer maga az ember is születésekor valami ismeretlenből lépett elő, és oda is fog visszavonulni? Ovidius ezt ismerte fel, és Shakespeare-t is ez vonzhatta az Átváltozásokban. Az ember büszkén mutat önmagára, fennhangon mondva, hogy én, én, én…, s az egész világot a saját kényelme szerint igyekszik átalakítani. De közben lényének túlnyomó része nem sokban különbözik az állatoktól vagy a növényektől, de még a kövektől és ásványoktól sem. Valami mérhetetlennek a parányi kitüremkedése
az, ami embernek mondható, s még ezen belül is parányinál parányibb az, ami képes arra, hogy azt mondja: én. Miközben ez az én mégis végtelenül fontosnak tudja érezni magát.
Tudta ezt Ovidius, akinél szabadon jár át egymásba ember és állat, növény és ásvány. És tudta ezt Shakespeare is, akinél mérhetetlenül kicsi, de éppen ettől mérhetetlenül nagy az átmenet élet és
halál között. És Rómeó is tudta ezt, még ha Ovidiust nem is ismerte. Mi egyébért kezdte jobb belátása ellenére is úgy hallgatni a pacsirtát, mintha az csalogány lenne?
