Tudunk-e normálisan élni? Megválthatjuk-e magunkat a szenvedéssel? Egy 2005-ben bemutatott dán film, az Ádám almái foglalkozott mindezekkel a kérdésekkel. Szikszai Rémusz rendezte meg ebben az évadban a Radnóti Színházban a filmből adaptált színdarabot.
SZÖVEG: BUS ISTVÁN
Az interjú megjelent a Radnóti Színház 2017/2018-as évados kiadványában.
A 2005-ös film volt az első találkozásod az Ádám almáival?
Igen, és azonnal megszerettem. Valóban a 2000-es évek derekán láttam, és azóta is sok dán filmet nézek.
Mit tudnak a dánok, meg úgy egészében a skandinávok? Különleges hangulatot árasztanak a filmjeik, és mintha máshogy közelítenék meg az élet nagy kérdéseit.
Ez mind igaz – ettől függetlenül mégsem tudom, hogy mi a titkuk. Azt tudom, hogy van egy egészen komoly dán filmipar, amely részben a dogma mozgalomra épül, a Lars von Trier és Thomas Vinterberg által kitalált és fémjelzett stílusra. Ahol a témaválasztás, a történetmesélés és a színészi munka a legfontosabb. És még az is közrejátszhat, amit nemrég olvastam: a dánok a legboldogabb nép a világon. Tizenegynéhány éve vezetik ezt a listát, amiből az is kiderül, hogy a dánok a legelégedettebbek azzal a hellyel, ahol élnek: ők a leginkább lokálpatrióták is. Szeretik Dániát, szeretnek élni, jól élnek. Nyilván elég gazdagok is persze – de ha csak ezt nézzük, akkor kiderül, hogy a norvégok például gazdagabbak. Miközben azért északon mégiscsak van valami sajátos, közös látásmód.
Mi lehet ennek az oka?
Erre nem tudom a választ. De a speciális látásmódjuk része, hogy egyáltalán nem kamuznak. Olyan problémákat vetnek fel, amelyek valós problémák. Nyilván náluk is van mindenféle gond meg baj, de ezeket valahogy megpróbálják kitárgyalni, szóvá tenni. Én nagyon kedvelem, amikor ezt humorral teszik – vagy legalábbis tragikomikus felhanggal.
Korábban megrendezted a Kutyaszorítóban című Tarantino-flm színpadi verzióját, most pedig megint egy film átirata kerül színpadra.
Ez teljesen véletlen. Nem álltam rá a filmes átdolgozásokra: alapvetően a színpadi műveket szeretem jobban. Amikor először elhangzott az Ádám almái ajánlata Kováts Adéltól, meg is rémültem. Nem volt egyértelmű a reakcióm rá.
Miért?
Mert nagyon nehéz egy filmmel versenyezni: óhatatlanul összehasonlítják a színpadi verziót a mozgóképpel, és mindenképpen valamiféle hendikeppel indulsz. Aztán, amikor elkezdtem foglalkozni az anyaggal rájöttem, hogy változtatni kell rajta. A mi verziónk több ponton
is eltér a filmtől és Kovács Krisztina – amúgy remek - adaptációjától is. De szerintem éppen a változtatásoktól lesz érvényes a Radnótiban – különben nem lenne több mint egy sima reprodukciója a filmváltozatnak
A Radnóti számára készült adaptáció megírásából is kivetted a részed. Nem merted másra bízni?
Azt gondolom a szövegről, hogy az az én „földem”, amit meg kel kapáljak ahhoz, hogy abból jó előadás legyen. Ez akkor is így van, hogy ha bármely másik színdarabot rendezek. Minden szövegen átgyalogolok négyszer-ötször. A szöveg tehát maga a talaj, amit, ha szeretettel és odafigyeléssel gondoztunk, nőhet rajta valami.
Magyarítasz is rajta?
Azt nem mondanám, hogy a darab „magyarosabb” lett – inkább az volt a cél, hogy az eredeti film forgatókönyve színházban is működjön. Nem is volt célunk, hogy sok helyi ízt vigyünk bele. Szerintem az Ádám almái olyan problémákkal foglalkozik, amelyeket nem lehet nemzetiséghez kötni. Sokkal inkább az emberi mivoltunkról, egyetemes gondolatokról szól.
Azért kérdeztem csak, mert az egyik szereplő a darab vége felé bevallja, hogy a szenvedélybetegsége a „közbeszerzés”. Akkor ez csak egy kikacsintós geg lenne?
Az persze inkább magyaros, helyi poén. Bár a korrupciót nem mi találtuk fel, van az mindenütt a világon – de tény, hogy világbajnokok vagyunk benne. De ennyit azért csak megengedhetek magamnak, nem? Ennek a fatalembernek a ruházatán is látszik a sikeresség, úgyhogy a geg hitelesen működik a színpadon.
Több aktualizálás eszerint nem igazán várható.
Nem, hiszen az Ádám almái összes felvetése folyamatosan aktuális. Például az, hogy miben vagyunk képesek hinni? Hogy a magunk törékenységét csak magunkra vonatkoztatjuk-e, vagy képesek vagyunk-e ennél szélesebb látókörben vizsgálni a világot? Tudjuk-e mások törékenységét, másságát elfogadni és befogadni? Tudunk-e normálisan élni? Mindez, még ha nem is tűnik evidenciának, szerintem kutyakötelességünk lenne. Enynyiben biztosan szól a mai Magyarországról – arról a helyről, ahol ma erre sokan képtelenek.
Jób könyve a szenvedésről szól, és ez az Ádám almáiban is megjelenik. Hogy állnunk kell-e a sarat, és hogy megválthatjuk-e magunkat a szenvedés által.
A szenvedés elkerülhetetlen. Mint ahogy nagyjából semmit sem kerülhetünk el az életben. Valamennyien sírunk, érzünk fájdalmat, bántunk, bántanak, szeretünk, viszontszeretnek vagy éppen nem szeretnek. Néha hazudunk, vagy éppen elhallgatunk dolgokat. Akár magunk elől is, mert könnyebb úgy élni. Az Ádám almáiban mindez megjelenik: ez ilyen szempontból egy hétköznapi történet.
Akár a Kutyaszorítóbancímű rendezésedben, itt is erősen megjelenik a tragikomikum. Miért fontos ez számodra?
Szeretem ötvözni a kettőt. Ezt a beszélgetést is el tudom képzelni úgy, hogy valaki komolyan veszi, de úgy is, hogy egyébként meg röhög rajta. Holott a szöveg ugyanaz. Mindig van valami, ami nevetségessé tesz egy helyzetet, egy embert – akár engem is –, miközben a legkomolyabban veszem magam.
A darab végén csoda történik – egy csodás felgyógyulás. Ez is elég tragikomikus.
Tragikomikus persze, hiszen ilyen az életben nincsen. A csodás gyógyulás szerepel a flmben, ami pedig
utána történik, az megint csak egy általam beírt elem. Egyfajta fanyar deus ex machina. Ez a momentum sem szerepel a filmben, ezért mondtam, hogy nagyon sokban eltér a mi adaptációnk az eredetitől. Anélkül, hogy lelőném azt, hogy mi is történik a színpadon, annyit elmondhatok róla, hogy azt akartuk megmutatni: aki azt képzeli magáról, hogy felsőbbrendű, hogy kevésbé sérült, hogy egészséges, miközben lenéz másokat, és képtelen azokat méltósággal és tisztelettel kezelni, az
nem egészséges. És jobb, ha magába száll.
Nem először rendezel a Radnótiban. Milyen itt dolgozni?
Ez egy egészen kitűnő társulat, én pedig nagyon szeretem őket. Ami még különös, hogy itt gyakorlatilag minden pici. Pici a társalgó, pici az udvar, pici a társulat, a folyosó, a színpad. Ettől aztán nagyon intim közelségben dolgoznak itt az emberek, és azt érzem, hogy ez nagyon rímel erre a mostani színdarabra. Az Ádám almáiban is egymás hegyén-hátán élnek az emberek, és úgy kell elfogadják egymást. És ez az előadás szerintem arra is jó alkalom, hogy a művészek egy kicsit
magukról is beszéljenek: arról, ahogyan elfogadják egymást itt bent. Meg arról a folyamatról, ahogy bizonyos számú autonóm emberből egyszer csak társulat válik.
Mi az, amit elviszel magaddal, mi az, ami csak a Radnótira jellemző, és sokat jelent számodra?
Az biztos, hogy a Radnótiban van egyfajta otthonosságérzetem. Ebben az intim térben a munka során
nagyon közel tudunk kerülni egymáshoz. A színházban nyilván nagyon sok meló van, és nagy utakat kell bejárni, de közben pedig ez egy olyan közeg, ahol simán ki lehet mondani, hogy ha valami nem jó vagy nem igaz. Vagy éppen azt, hogy még nem elég jó. Mindezt pedig azért, mert itt mindenki azon van, hogy az előadás jó legyen. És ez igaz az összes háttéremberre is, nemcsak a színészekre. Minden tárra. A kellékestől a díszletező-kön át a hang- és a fénytárig mindenki a produkcióért dolgozik. Szeretik azt, amit csinálnak. Ennél fontosabbat el sem tudok képzelni.
fotó: Broszek Niki
