Mit jelent ma a tízparancsolat az embereknek? Hogyan születik meg a parancsolatok alapján egy drámai mű, és milyen módszerrel közelíti meg az anyagot egy rendező? Mitől gondolunk valamit bűnnek, és miért tabu a hitről beszélni? A sikeres erdélyi drámaíró, Székely Csaba 10 című legújabb színdarabját állandó alkotótársa, Sebestyén Aba rendezi a Radnóti Színházban.
Szöveg: Tompa Andrea
Székely Csaba drámája a 10 címet viseli, szerkezetét és fő gondolati egységeit a tízparancsolat adja. Mit gondoltok, itt ma, Budapesten, ahol az előadás készül majd, az emberek mennyire tudják felsorolni a parancsolatokat, hányat ismernek közülük?
Székely Csaba: Szerintem senki nem tudja a tízparancsolatot ma, a papokat leszámítva. Azért sem, mert nincs olyan, hogy tízparancsolat: más a protestáns és más a katolikus textus. De talán a rövidebbeket tudják az emberek: ne lopj, ne ölj, ne paráználkodj.
Sebestyén Aba: És talán a „Tisztelt apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élhess azon a földön...” Nekünk ezeket annak idején meg kellett tanulnunk. De most én sem tudnám elsorolni.
Sz. Cs: Ráadásul ezt valaha ki kellett találni, hogy hogyan lehet tízzé gyúrni, ugyanis azt mondta az Úr, hogy adok nektek tíz parancsolatot, és adott vagy tizenötöt és ezt rendszerezni kellett. Én a protestáns verziót választottam, mert nekem fontos volt a „Ne csinálj magadnak faragott képet”, ami hiányzik a katolikus verzióból.
Abban megegyezhetünk, hogy keveset tudunk ma a parancsolatok közül. A dráma egy nem tudásra épít, valami hiányra. Ez a darab egyik kockázata.
Sz. CS: De nem kell feltétlenül ismerni őket, és el is hangzanak.
S. A: Az előadás kihívása majd az lesz, hogy felelevenítsük, hogy hányadán állunk velük, és hogy mit is jelentenek ma számunkra. Hiszen örökül kaptuk ezeket a törvényeket, az emberiség mindig próbálta magát ezekhez tartani, főként a kereszténység. A darab azt kérdezi, meg tudunk-e felelni ezeknek a parancsolatoknak ebben a felpörgött 21. században.
Sz. Cs: Az istenképünk mindig személyes, és az, hogy mennyit ismerünk a saját vallásunkból, egyénfüggő. Ha megkérdeznénk különböző felekezetekhez tartozó embereket, hogy mit mond az ő vallásuk a szabad akaratról, akkor azt fogják mondani, amit ők gondolnak erről, és nem amit a vallásuk teológiája mond. Nem látom problémának a darab szempontjából, hogy ma nincs közös tudás arról, hogy melyek a parancsolatok. Majd újra megismerjük őket és elgondolkodunk róluk.
S. A: A próbafolyamatot úgy képzelem el, hogy a színészekkel elmerülünk ebben a témában, kifaggatjuk egymást, személyessé tesszük egymás számára a darabot. Ezt az önmagunkban való elmélyülést meg kell tennünk. Én magamnak is tartozom ezzel, hiszen csak akkor válik majd a néző számára is személyessé az előadás, ha magunk is levetkőzünk. Ha válaszolunk arra, hogy meg tudok-e felelni legalább egynek. Vagy háromnak. Megvizsgáltam, nem állok valami jól. Sem én, sem mi.
Cs: Az emberek jó része – magamból indulok ki – mindegyiket megszegte már.
Ez viszont a nagy közös alap, amire lehet építeni: hogy nem állunk fényesen. Ugyanakkor a hit kérdése ma a legnagyobb tabu. Nagyobb tabu, mint a pénz vagy a szexualitás, hiszen a hit kérdései nagyon rejtettek. Ha személyes vallomásokra építed a próbafolyamatot, a legnagyobb tabukat is meg kell kérdeznetek egymástól.
S.A: Egyetértek azzal, hogy a hit tabu ma.
Sz. Cs: Bizonyos társadalmakban – és most ilyen a magyar – van egy elképzelés arról, hogy milyennek kell lennie a keresztény embernek. Ez most összekapcsolódott a nemzeti identitás kérdéseivel is. Ez nem sok teret hagy az embernek, hogy nyilvánosan vállalhassa a saját meggyőződését.
Ugyanakkor a személyes megnyílásnak az is feltétele, hogy közeli kapcsolatban légy a társulattal. Aba, te milyen kapcsolatban vagy a társulattal?
S. A: László Zsolttal már dolgoztam, a többieket is lassan megismerem. Nagy izgalommal várom, hogy milyen lesz ez a találkozás. Tervem egy alapos tréninggel indítani, nem hagyományos módon hozzáfogni a darabhoz, hogy tényleg kimozduljunk a komfortzónánkból.
Sz. Cs: És a szöveg még ennek függvényében változhat. Személyes történetek is bekerülhetnek.
S. A: Én rájuk, a társulatra vagyok kíváncsi, sőt, egy vendég is érkezik kívülről. . Kell egy fizikai és lelki rákészülés, hogy egymás előtt megnyíljunk. Bartha Józseffel, aki a díszletet tervezi, sok konkrétumot már tudunk, de sok a szabad tér, amit a színészeknek megnyitunk.
Csaba, azt feltételezem, sokat gondolkodtál ezeken a parancsolatokon. Van-e egy olyan, amelyet kiemelnél, ami eléd a legkeményebb kérdéseket hozta?
Sz. Cs: Itt van például a „Ne ölj!”. Úgy sejtem, erről a nők többet tudnak mondani, mert itt van az abortusz-kérdés, ami nagyon érzékeny és bonyolult. Nem véletlen, hogy ebben a darabban is egy nő beszél majd erről a parancsolatról. Ezt a férfiak sokszor nagyon egyszerűen lerendezik az igen-ek és nem-ek mentén. De amikor saját dolgokkal kell szembenézni, amiket megtettünk, azt nem lehet ilyen könnyen elintézni. Azt hiszem, sokan lehetnek, akik akármilyen régen döntöttek egy abortuszról, ma sem egészen biztosak benne, hogy jól döntöttek-e vagy sem.
S. A: Kérdés az is, hogy lehet-e ilyen bűntudattal élni, és kell-e bűntudatot érezni egyáltalán. Ezekről a kérdésekről szeretnénk majd beszélgetni.
Sz. Cs: Lehet, hogy nem bűnként gondolunk rá, hanem mondjuk bánatot érzünk ezzel kapcsolatban.
Vagy haragot. Sokféle érzelem tapadhat hozzá.
S.A: Hogy az előadás személyessé váljon számunkra és a néző számára, hogy ne csak figurákat játsszunk el, annak feltétele, hogy nehéz kérdéseket tegyünk fel magunknak. Személyes történeteket kell megosztanunk egymással.
Sok családi történetet is hordozunk.
Sz. Cs: Sokszor gyerekkorunk óta hordozunk ilyen bűntudatokat, abból a korszakból, amikor még nem voltunk felelősségünk tudatában. Vagy nem tehettünk másképp. Egy ismerősöm nagyapja megkérte az unokáját, hogy hozzon neki gyógyszert a patikából. Évekkel később a nagypapa ezzel adagolta túl magát, és a gyerek, aki azóta felnőtt, hordozza magában a felelősséget, hiszen köze volt a történtekhez.
Az ölés parancsolatának jelenetében kismacskák is szerepelnek a darabban. Egy kismacska megöléséhez szinte jobban tudunk kapcsolódni, mint egy abortuszról való döntéshez. Színházilag megjeleníthetőbb is.
Sz. Cs: Az abortusz nem nyilvánosság előtt történik, hanem egy intézmény, egy test mélyén. A kismacskák viszont a színpadon vannak, egy zsákban...
Az első parancsolat: „Én vagyok az Úr, a te Istened.” Erre milyen mai értelmezést találtál?
Sz. Cs: Az Úr egy függőség, valami, amibe kapaszkodsz. Bármilyen függőség lehet ez. Jung azt mondja, hogy minden ember elméjében, lelkében van egy szoba, ami az Úrnak van fenntartva, akkor is, ha te vallástalan vagy ateista vagy, akkor is ott van. Ezt a szobát töltöd be valamivel.
Tehetünk ide valami pozitívat vagy nem károsat. Például a művészetet.
Sz. Cs: Igen, hiszen be kell azt a szobát népesíteni. Mi az Úr a mi életünkben, mi van ebben a szobában? - ezt a kérdést akartam feltenni.
Aba, hogyan fogja az előadás megszólítani azt, akinek ebben a szobában nem Isten van?
S. A: Azt gondolom, az empátia az, amivel megszólítjuk a nézőt. A zenének például fontos szerepe lesz. Úgy képzelem el az előadást, mint egy oratóriumot. A vokális és instrumentális zene hordozza majd Istent, amely nem intellektuálisan, hanem érzékileg fog majd hatni, - reméljük; ellenpontozza a történéseket. Istent valahogy be kell csempészni a történetbe, ez nekem is nagyon fontos. Én olyan családból származom, amelyben az emberek templomba járnak, imádkoznak, én ebben a hagyományban nőttem fel.
Sok éve, még az Alföldi Róbert vezette Nemzeti Színház írt ki meghívásos pályázatot, és kért fel drámaírókat az egyes parancsolatok drámában való megfogalmazására. Kevés jutott el a bemutatóig, úgy emlékszem, nem volt túl eredményes a drámatermés szempontjából. Csaba, tíz éve még nem az voltál, aki most vagy. Számodra mi volt előbb a megírás közben: egy történet, amelyet így tudtál, parancsolatok mentén struktúrálni vagy a parancsolatok, amelyekre tételeket írtál?
Sz. Cs: Előbb a parancsolatok voltak. Kíváncsi voltam, hogyan állunk ma a keresztény erkölcsi törvényekkel, főleg, amikor kénytelenek vagyunk megszegni őket. Ezért olyan élethelyzeteket, sorsokat igyekeztem bemutatni, ahol az emberek, akár önhibájukon kívül, vagy mert választás elé kerülnek, megszegik valamelyik parancsolatot. A néző pedig eldöntheti, hogy ez bűn-e, elítélendő-e.
Te most különös dramaturgiát választottál ezekhez a történetekhez. Hogyan neveznéd ezt a történetmesélési dramaturgiát?
Sz. Cs: Egy novellafűzérhez hasonlítanám.
S. A: Olyan, mint egy krimi. Kis puzzle-darabokból áll. De éreztem a szakrális mivoltát is, ami kommentálja a történéseket.
Ugyanakkor a darabból, ha kivennénk a parancsolatokat, mint fejezetcímeket, nem tudatosulna bennünk, hogy parancsolatokról beszélgetünk. Magyarán a keresztény hagyományt nem érzem hangsúlyosnak, de jelenvalónak igen. Nincs a szemünk elé tolva.
S. A: Amikor először elolvastam, az a kérdés jutott eszembe: hol van Isten? Ezek az emberek folyamatos istenkeresésben vannak. Miközben, ha nem mondanánk ki a parancsolatokat, akkor is ez az erős kérdés fogalmazódna meg. Vergődnek, kínlódnak, folyamatos istenhiányt tapasztalunk a drámában.
De ez nem verbális hiány.
S. A: Nem mondják ki, de ez érződik.
Sz. Cs: Egyfajta klasszikus egzisztencialista magány ez. Minden szereplő úgy érzi, hogy egyedül van, magára hagyottan. Több olyan történet van a darabban, amikor a szülők elhagyják a gyerekeket. A magány, a magunkra hagyottság az egyik legerősebb emberi tapasztalat, egy nagyon mély lelki élmény. A Biblia szerint Jézus így kiált a kereszten: „Istenem, istenem, miért hagytál el engem?” Ez a kérdés valamilyen módon végigvonul a darabon.
A házastársak is magukra hagyják egymást a darabban. Nem olvastam egyetlen boldog kapcsolatról sem.
S.A: Nincs benne.
Sz. Cs: Lenne, de meghiúsul.
S. A: Vagy milyen áron jön létre a boldogság? – a darab végén ez a kérdés is ott van. De az emberről azt gondolom, hogy eredendően jó. A mi szereplőink meg olyan élethelyzetbe születnek, olyan döntések elé kerülnek, hogy nem tudnak jól dönteni.
Az istenkeresés, amiről beszéltek – most ez naív mondat lesz –, ott van kimondva-kimondatlanul minden egyes műben, nem?
S. A: Ezért is érdemes újra és újra színdarabokat írni. Itt van tíz különböző szemszög ehhez a történethez.
olvasópróba fotók: Falus Kriszta
előadásfotók: Dömölky Dániel
A szöveg a 2018|2019-es Radnóti magazinban jelent meg.
