Én messze nem vagyok egy ismert színész. Amíg fönn vagyok a színpadon, a nézők részéről tényleg sokszor érzem a szeretetet, de aztán, ha kimegyek az utcára a kis hülye nadrágomban és a furcsa zoknimban, általában nem ismernek fel. Ami teljesen rendben van, és én ezt szeretem.

A baráti társaságomban vagy akár a gimnáziumban népszerűnek érezhettem magam, és pont attól szenvedtem, hogy ez felelősség. Gimnáziumban több félénkebb vagy védtelenebb embertársamat próbáltam nagyon keményen megvédeni, még akkor is, ha nem kérték ezt. Volt, hogy az erősebbnek vélt személyiségemtől félő tanárok nagyobb plénum előtt elkerülték az én bárminemű megregulázásomat, de abban a pillanatban, hogy a saját hatalmuk pályáján játszottunk, megaláztak és tönkretettek, még ha nem is érdemeltem meg a tudásom alapján.

Én a társulati létben csikó vagyok. Egyszerre akarok bátor maradni, de megfontoltnak kell lennem. Tehát a vakmerőséget és a bátorságot
magamban újra kell pozicionálnom. De nagyon nem kedvelem a kussolást. Rosszul esik bármilyen kritika, de másnapra általában mindent belátok. Ilyen a természetem. Én is nagyon tudok kritizálni, valószínűleg rosszul esik hallani tőlem, de a megbocsátás és a revideálás nélkül nem lehet szerintem gondolkodni. Tehát ha én ma gondolok valamit, és holnap nem mondhatom, hogy már nem úgy gondolom, akkor megszűntem létezni. Akkor egy elvhű, makacs barom maradok, ami szerintem gátja egy művészembernek.

A társulaton belül például László Zsoci vagy Sneci úgy vannak jelen, hogy amit ők csinálnak és gondolnak, annak van következménye – az hat. Kezdem érezni, hogy ez néha nálam is előfordul, ami felelősséggel jár. A tanítás során is próbálom tanulni, hogy nem mindegy, mikor mit mondok.

A jól használt felelősség változással jár. A változás fájdalom vagy sérelem nélkül nem létezik, és én mélyen megértem, hogy emberek nem akarják feladni, amit kemény melóval megszereztek, és nagyon látszik – a mi országunkban különösen, de szerintem a szakmánkban is –, hogy egy pillanat alatt bárki bármiben bármikor pótolható. Nagyon kevesen vannak, akik megengedhetik maguknak, hogy keményen megmondják a véleményüket.

A kérdés kapcsán még akarva-akaratlanul Alföldi Robi jut eszembe, akit közelebbről is megismertem a III. Richárd próbafolyamata alatt. Bírom, ahogy ő jelen van, ahogyan beleáll ügyekbe, miközben azt is jó volt látni, amikor színészként szenvedtünk egymás mellett a főpróbahéten, és egymástól kérdeztük, hogy ez itt jó vagy nem.

fotó: Dobos Tamás

A szöveg a 2018|2019-es Radnóti magazinban jelent meg.