Szól a taps. Vége az előadásnak, a színészek meghajolnak - a nézők elismerése nekik szól. De nem csak nekik. A színfalak mögött ott állnak azok, akiknek a szakértelme, tapasztalata, segítsége elengedhetetlen ahhoz, hogy a produkció teljes egészében összeálljon. Új sorozatunkban őket mutatjuk be: a kellékest, a fodrászt, az öltöztetőt, az ügyelőt, a díszletépítőt és a többi színházi háttérmunkást, akik nélkül nem jöhetne létre estéről estére az előadás.
Az első részben Bóné Józsefet, a Radnóti Színház kelléktárának vezetőjét ismerhetik meg, aki évtizedek óta a színház tagja. Először Schneider Zoltán mutatja be őt saját szavaival, majd interjút olvashatnak vele.
„Jóska! Kéne a színpadra egy 3 méter 79 centiméteres hangyanyak.” (A hangyanyak jelen esetben a képtelenséget, a kivitelezhetetlen tárgyat szimbolizálja.) Jóska rezzenéstelen arccal tudomásul veszi és kimegy a színpadról. Két és fél perc elteltével visszajön egy 3 méter 79 centis hangyanyakkal. Vagy ha nem is hangyanyakkal, de egy 3 méter 79 centi hosszú hangyanyaknak látszó próba-kompatibilis tárggyal. Hogy hogy csinálja? Nem tudjuk. Amit Jóska nem tud beszerezni, az nem létezik. De ha egyszer lesz az a bizonyos tárgy, az a valami, ami kell, akkor biztos, hogy Jóska előbb talál tá, mint a NASA, a CIA, az Interpol és a Szatmárcsekei Rendőrkapitányság együtt.
Jóskát könnyű az utcán megismerni. Ő az egyetlen jól öltözött ember, aki képes lehajolni egy üres, de jópofa gyufásdobozért. „Mert jó lesz az még valamire.” De lehet az bármi: elveszett lakáskulcs, fémsapkás pezsgődugó, törött töltőceruza, madártoll, inggomb, autóstáska leszakadt füle. Ezek mind-mind egy boldog, elégedett mosoly kíséretében a zsebébe kerülnek. Onnan pedig egy dobozba. Ott arra várva, hogy egyszer talán nekik is felragyog a szerencsecsillaguk és előléptetik őket kellékké. Sokaknak többször is megadatott, hogy a világot jelentő deszkákra kerüljenek.
Én személy szerint kifejezetten szeretem, ha a tárgyaknak volt, van életük. Jó érzés olyan pénztárcával a színpadra menni, ami korábban Miklósy Gyuri bácsinak volt személyes kelléke. Vagy Keres Emilnek, Andorai Péternek… sorolhatnám.
Jóskánk legeslegnagyobb bánata, hogy nincs elegendő hely a védencei számára és így állandóan selejteznie kell, megválni dolgoktól. (A múltkor – ha nem látom, nem hiszem el – 28 percen át viaskodott magával, hogy kidobjon-e egy… befőttes gumit.)
Ellenben ha kihirdetik, hogy lomtalanítás lesz a környéken, felvillanyozza már a puszta tudat is, hogy a család új tagokkal bővülhet. Jóska képes közelharcot vívni az ott strázsáló hegynyi fiatalemberrel egy szúette, kettétört sétapálca csorba markolatáért. És persze (mondanom se kell) a végén ő kaparintja meg a kincset. „Mert jó lesz az még valamire.”
A világ egyszerű (itt, a színházban). Ki a kellékét szereti, tiszteli, óvja és védelmezi, az (az Ő szemében) rossz ember nem lehet. De jaj annak a kollégának, aki a jelenet végeztével a kellékét csak úgy, hányaveti módra odahajítja a kellékasztalra! Vagy gyűrötten hoz vissza egy papírlapot. De az is elég, ha csak csúnyán néz a szeretett tárgyra. Abból a bizonyos pikszisből kikerülhet egy időre. Mert A KELLÉKES (szándékosan írom csupa nagybetűvel) ugyan megbocsát, de nem felejt.
Schneider Zoltán
Bóné József kelléktárvezető
Schwajda György Csoda magyar módra című darabjának a főszereplője Vencel, egy vak ember. Amikor azon az előadáson dolgoztunk, kellett egy olyan sötétített lencséjű szemüveg, ami kibír bizonyos terheléseket. Például mikor eldobták, nem törhetett össze. Elmentem az optikusomhoz és megkértem, hogy tegyen az asztalra különböző napszemüvegeket, én meg mindet eldobom, és megnézem, hogy összetörnek-e. Ő szinte szívinfarktust kapott, de azóta már az ilyen kéréseimen nem csodálkozik. Megismert.
Mik azok a kellékek?
Azok a tárgyak, amik segítik a színészt és a színdarab megértését. Van egy raktáram, ott tárolom a kellékeinket. Megjegyzek minden tárgyat, amivel dolgoztam és a többségük meg is van. Kávéfőző, rózsák, lámpaburák… Bármikor szükség lehet valamelyikre. Például egyszer a Nóra című előadás első felvonása alatt valahogy megbillent az asztal, amin egy petróleumlámpa állt. Az leesett és széttört a burája. A második felvonásra mindenképpen pótolni kellett. Volt is hasonló! Az én dolgom, hogy mindig mindenből legyen tartalék, soha nem érhet meglepetés.
Nehéz ezeket a tárgyakat beszerezni?
Minden a kellékes bátorságán múlik. Például egyszer felhívtam a Baleseti Intézetet, hogy meg szeretnék nézni egy bonctermet, mert az Anita című darabhoz be kell rendeznem egy hasonlót a színpadon. Látnom kellett, hogyan néz ki egy ilyen hely, hogy rekonstruálni tudjam. Vagy például a Karamazov testvérekben igazi, börtönből beszerzett kellékeket használunk az egyik jelenethez. Mindig arra törekszem, hogy a tárgyaknak legyen köze az adott korhoz és közeghez.
Milyen különleges tárgyakkal szoktál dolgozni?
Gyakran szerepelnek fegyverek az előadásokban. Éppen ezért le kellett vizsgáznom fegyvertartásból, fegyverismeretből, mert az én feladatom a beszerzésük, a tárolásuk és az ápolásuk. Egyszer, amikor nyári színházban dolgoztam, szereznem kellett huszonhét darab dobtáras géppisztolyt. Kölcsönkértem a fóti filmgyárból eredeti orosz, hatástalanított fegyvereket. A filmgyárból az útra kanyarodva egy pénzszállító autót követtünk, egészen Budapest belvárosáig. Borzasztó érzés volt, ahogy hosszan mentünk utána a huszonhét géppisztollyal.
Számos darabban isznak a szereplők alkoholt. Ilyenkor mit adtok a színészeknek?
A bor például nálunk százszázalékos meggylé, mert az egy az egyben úgy néz ki, mint a vörösbor. A pezsgőt általában szódavíz helyettesíti, teával feldúsítva.
És mi a helyzet a színpadon található ételekkel? Beszerzitek vagy készítitek?
Az Anatol és a nők című előadás csokitortájához veszek tortalapot és kenek rá csokoládémázat. De ez helyzetfüggő. Előadások napján általában már délután kettőkor bejövök és elkészítem az este játszó fogyókellékeket (ételek, italok). A ma esti Karamazov testvérek előadáshoz tésztát kell dagasztanom délután, hogy az este hétkor megkelve várjon a színészre.
Egy kellékesnek nagyon sok mindent kell tudni, nem csak főzni. Például varrni, kötni, festeni. Sokszor festettem képeket darabokhoz. Megbeszéltük a díszlettervezővel, hogy sajnos épp nincs olyan képem, amire szükség van, de van képkeretem, ami pont elférne és majd festek bele valamit. És festettem a darabba egy Rippl-Rónai-képet. De rengeteg képet készítettem a Pygmalionba, a szalonban kilenc kínai lakkfestmény volt a falon. Volt olyan, hogy a néző bejött szünetben megkérdezni, hol vettük azokat, mert ő is szeretne magának.
Milyen a kellékes és a színészek közti kapcsolat?
Nagyon fontos, hogy közvetlen kapcsolatban legyek a színészekkel. Minden színpadra kerülő, személyes kelléket megbeszélek velük. Fontos, hogy a színész jól érezze magát a tárgy közelében, és fordítva. Nemrég egy régi típusú hőmérőt szereztem be, amiből kiszedtem a higanyt, hogy ne legyen veszélyes, mert a színésznek a szájában kellett tartania. De a próbaidőszak alatt nem szoktak egymáshoz, valahogy a hőmérő helyett mindig egy ceruzát vagy valami más tárgyat használt, végül ki is került a hőmérő a darabból.
Melyik darabok voltak kellék szempontjából különlegesek számodra?
Nehéz előadás volt a Nem félünk a farkastól. Az volt az első olyan darabom, aminél modern tárgyak kerültek a színpadra. Mikrohullámú sütő, jégvödör, üvegek, puska, ami kilőtt egy szobrász által megfaragott falloszt. A másik ilyen a K-R-Ú-D-Y, avagy a békeidők szép emléke című előadás, amiben kilencszázegy kellék volt. Mindet fejben kellett tartanom, és minden előadáson pontosan a helyükön kellett lenniük. Azóta is mindre emlékszem, meg is vannak valahol…
Széplaki Nóra
