Radnóti

A World Press Photo budapesti kiállítás egyike a Radnóti Színház együttműködő partnereinek. Miközben a World Press Photo a tágabb világunkról ad képet, mi a Radnótiban, a körülöttünk lévő valóságot idézzük meg. És így együtt, teljesebb "képet" adunk a nézőnek, a közönségnek.

A színházban a legjobban a láthatatlan dolgokat szeretem. A lelkeket, a pillanatokat, a miérteket, a csöndeket, a kételyeket, a döntéseket, a képzeletbeli cérnaszálakat, amik hol elszakadnak, hol megerő-södnek… a szívdobbanást, a szívszakadást… a magányosságot… a legeslegapróbb hétköznapiságot. Igen, azt hiszem, szeretem elemezni, megérteni és kinagyítani a hétköznapinak nevezett, egyszerű dolgokat. Mert onnantól kezdve, hogy személyessé válnak, hogy a sajátoménak érzem vagy vágyam támad megérteni a másikat, már egészen meghatározó és nagy dolgoknak tűnnek. Mert valahogy minden egyszerűen és egészen pici formájában az emberből, az emberben indul. Aztán meglehet, hogy pici is marad, meglehet, hogy majd csak nagynak tűnik, de az is lehet, hogy felnövekszik akkorává, hogy behullámozza az egész világot.

A World Press Photo budapesti kiállítás egyike a Radnóti Színház együttműködő partnereinek. Miközben a World Press Photo a tágabb világunkról ad képet, mi a Radnótiban, a körülöttünk lévő valóságot idézzük meg. És így együtt, teljesebb "képet" adunk a nézőnek, a közönségnek.

A kislány nagyon fél. Arcán rettegés és a múlt, ami rettenetes, a jelen, ami könyörtelen, és a jövő, amiről ki tudja, lesz-e egyáltalán. Egész életünkben ezeket a képeket néztük. Múltbéli, jelenkori és jövőbeli háborúk rettegéstől feszülő képeit. Ha nem mutatják is, látjuk szemközt a katonákat, rendőröket, csendőröket, milicistákat, terroristákat, a szabadcsapatok tagjait, kopaszokat, gárdistákat, keretlegényeket, az erőszakot. Megszokhatatlan, de mi mégis tökéletesen megszoktuk.

Tudunk-e normálisan élni? Megválthatjuk-e magunkat a szenvedéssel? Egy 2005-ben bemutatott dán film, az Ádám almái foglalkozott mindezekkel a kérdésekkel. Szikszai Rémusz rendezte meg ebben az évadban a Radnóti Színházban a filmből adaptált színdarabot.

SZÖVEG: BUS ISTVÁN

Az interjú megjelent a Radnóti Színház 2017/2018-as évados kiadványában.

A World Press Photo budapesti kiállítás egyike a Radnóti Színház együttműködő partnereinek. Miközben a World Press Photo a tágabb világunkról ad képet, mi a Radnótiban, a körülöttünk lévő valóságot idézzük meg. És így együtt, teljesebb "képet" adunk a nézőnek, a közönségnek.

"Egyszer álmomban találkoztam a 4 éves önmagammal. Épp farsangi buli volt az oviban, és Kiseliza egyenes
derékkal klaffogott felfelé egy lépcsőn magassarkú cipőjében, ondolált frizurával, fodros szoknyáját kecsesen a hüvelyk- és mutatóujja között tartva. "Nahát Eliza! - kérdeztem mosolyogva - Te minek öltöztél? Királykisasszonynak?" Kiseliza lesújtó pillantást vetett rám: "Nőnek." - felelte, majd magasra emelte hegyes kis orrát és faképnél hagyott.
Gyerekkoromban én is olyan menő akartam lenni, mint a fiúk. Beálltam focizni, rockot hallgattam, autóskártyát gyűjtöttem, motoroztam. Az volt a tuti tervem, hogy ha
olyan leszek, mint ők, akkor észrevesznek. Ha nőcisen öltöztem, az csak egy jelmez volt. Egy maszk. De talán ez a dolog más lányokkal is megesett. Talán amikor ősanyáink emancipálódtak, és azt mondták, hogy mindenki egyenlő, azt véletlenül úgy értettük, hogy mindenki egyforma...

A World Press Photo budapesti kiállítás egyike a Radnóti Színház együttműködő partnereinek. Miközben a World Press Photo a tágabb világunkról ad képet, mi a Radnótiban, a körülöttünk lévő valóságot idézzük meg. És így együtt, teljesebb "képet" adunk a nézőnek, a közönségnek.

"Mit gondolok az együttműködésről, miről szól valakivel, valakikkel egy közös ügyért együttdolgozni? Azt, hogy az 1+1 az mindig több mint a 2. Ha valakivel együttműködünk, az mindig megsokszorozódás, hálószövés. Egy olyan hálóé, ami megtart, kapcsolatba fűz és határtalanná tesz, kitágítja határainkat. A World Press Photo képei - hasonlóan az általunk játszott kortárs drámákhoz - aktuális és kemény témákat dolgoznak fel. Egy életre retinámba égett Kevin Carter Pulitzer-díjas fotós A keselyű és a kislány című képe, ami pár évvel ezelőtt a neten sokkolta a világot. Ezeket a fotókat nézve gondolunk-e arra, hogy milyen jó ma nekünk itt, meglátjuk-e a magunk szerencséjét, tudjuk-e, hogy kegyelmi állapotban vagyunk a föld sok országához képest? Nem az lenne a feladatunk, hogy megbecsüljük, amink van, és kihozzuk belőle a legtöbb pozitívumot?