A kiszolgáltatottság nem a művészvilág sajátja, mára egyértelműen kiterjedt az egész társadalomra. A válaszok pedig személyiségfüggőek – nem tudjuk, ki mennyit áldoz be: a személyiség reakciói patikamérlegen méretnek ki, láthatatlanul. Majd talán egyszer, sokkal később meglátjuk, miután már nyilvánvalóan érvényesült a hasznuk vagy a káruk. Valló Péter – Morcsányi Géza alkotópárossal beszélgetett új őszi bemutatójuk apropójából Falcsik Mari.

 

Mióta is dolgoznak együtt?

VP: Nem emlékszem, mikor kezdődött, olyan természetes állapot...

MG: ’83-ban. Ez egy 35 éves munkakapcsolat, azóta szoros barátság.

Van „legjobban sikerült” közös munka vagy legemlékezetesebb?

MG: Mindből maradt valami, egy mozzanat, egy akció – akár csak annyi, ahogy Kern mozdult A revizorban, vagy Kulka állt a Háztűznézőben –, valami kisebb nagy öröm, ami már mindig bennem marad.

VP: Nekem van egy különösen emlékezetes, de nem azért, mert jobban sikerült, hanem a generációs drámánk miatt. A ’96-os Ványa bácsiban az jött szembe velem, hogy ez a mi rendszerváltó generációnk is. Ahogyan Ványa bácsi a teljes életét befektetve hitte valamiről, hogy az...

MG: ...lesz...

VP, MG: ...és végül nem lett.

Schell Judit, Bálint András, Kováts Adél, Kocsó Gábor, Kulka János
Csehov: Ványa bácsi | Radnóti Színház

Van külön térfél?

MG, VP: Nincs, a cím kiválasztásától teljesen közös a munka.

MG: Nem lehet másképp, az enyém sem íróasztali munka. Ez színház az első perctől kezdve.

VP: Vannak legendás művészpárosok, tán a miénk is így lesz jegyezve egyszer...

… többek közt a Valló-Morcsányi orosz drámasorozat miatt, ami hangsúlyos vonal a közös munkában. Ez folytatódik?

VP: Igen. Ízlésünk, értékrendünk közös pontja az orosz irodalom, ugyanazt látjuk benne a jelen számára. A sorban Turgenyev is benne lesz, eddig is csak azért nem, mert még nem találtam meg a megfelelő alkalmat. Volt már, hogy egy évet is vártam a szöveg elkészülte után, hogy megtaláljam az ideális szereposztást. Az orosz drámákban ugyanis igazi szerepek vannak, valóságos személyiségek.

MG: Nagyon fontos az, amit az orosz dráma tud, és az újrafordítás és dramaturgia révén is ennek kell még inkább megmutatkoznia. Sokfelé játsszák ezeket a darabokat, és az előadások gyakran nem használják ki, hogy ezek emberek, igazi problémákkal, ez itt a mi hús-vér valóságunk. Azok a ködös Csehovok, merev Gogolok, a szerepek díszletszerű, üres megfogalmazásai... Van egy kedvenc részünk a Háztűznézőből, azzal szoktuk ezt jellemezni...

VP: Az a jelenet, amiben Podkoljoszin tükre összetörik, és Kocskarjov azzal vigasztalja, hogy szerez neki helyette másikat, mire ő azt feleli: „Ismerem én az ilyen helyette tükröket.”

MG: No ez az, ilyen helyette-tükröket nem szeretnénk.

Mikó István, Szombathy Gyula, Kulka János, Bálint András, Gáti Oszkár
Gogol: Háztűznéző | Radnóti Színház

A színház küldetésére markánsan jellemző a ’70-es években újító, mára klasszikussá érett, de élő, és a színházba járók által töretlenül igényelt elvet vallanak: az etikai kérdések, a társadalomkritika és a lélektan. Ma ugyanott vannak a hangsúlyok?

VP: Annyira újító volt ez akkor, hogy amikor elkezdtünk felbukkanni a Vígszínházban, Várkonyi úgy aposztrofált kettőnket: „Megjöttek a Vadak!” – mi voltunk az akkori „Les Fauves”. Azért mi legvadabb korunkban is az establishment tagjai voltunk, volt színházunk, állásunk, máig stabil körülmények között dolgozhatunk. Miközben mindenféle megközelítés kell, fontos és javasolt: az alternatív kísérleti is, meg a miénk is – ezek igazi haszonnal egymás mellett léteznek, nem egymást kizárva.

MG: Ez a fajta értékrend és ábrázolásmód nem évül el: a problematikus jelenségekre adott reakciók, a döntések és indítékok ábrázolása, a különböző válaszok lehetősége, ki melyiket és miért azt adja végül. Nemcsak a társadalomkritikán van a hangsúly, hanem főleg a reális pszichológiai attitűdön, mint amilyen az orosz drámák több szereplőjének a kézzelfogható pragmatizmusa.

Mi tehát az új a drámák aktualizálásakor? A korszerű nyelv már önmagában fölállítja a tükröt a mának, vagy a tükröket direkt is be kell állítani? Semmi erőltetett korszerűsítést, párhuzamba-kalapálást nem érzek bennük.

MG: Az a döbbenetes, hogy egyáltalán nem kell direkt aktualizálni a cselekményt, a szituációkat, a figurákat. Elképesztő, hogy a társadalmi csapdák, egy-egy reakció, lelki és gyakorlati mozzanat ugyanúgy megállja a helyét a mai magyar társadalomban, mint a XIX. századi orosz világban.

VP: Nem tudom, mikor és hol kezdenek ilyenek lenni ezek a karakterek, tán már a születésükkor, úgy öröklik. Ez térségi jelleg: kelet-európai. Egy Flaubert-t vagy Dickenst lehetetlen lenne ráhúzni a mai francia vagy brit viszonyokra, annyira megváltozott minden. Itt meg ugyanolyan elevenek a Mikszáthok és Osztrovszkijok, mint amikor írták őket.

MG: Az aktualizálás az egyszerűsítésben van, a realitásérzék elevenen tartásában. Hogy nem valami életidegen, sose létezett színházi báb, hanem egy problémákkal terhelt, válaszokat kereső, eleven ember áll a színpadon.

Lovas Rozi, Börcsök Enikő
Osztrovszkij: A művésznő és rajongói | Radnóti Színház

Az előadásaik új szövegei egyszerűek, elegánsak: mindet könnyen olvasható, az elhangzásra ráröppenő mondatok építik fel – a „színészbarát” szöveg volt az egyik cél?

MG: Mindenképp! És a visszajelzéseik szerint a színészek szeretik is mondani ezeket. De a szövegújítás fő területe szintén az egyszerűsítés, amit a kulturális ismeretek kopása okoz: ma már nem érthető az a gazdag utalásanyag, ami ezeket a szövegeket jellemezte.

VP: Ezek a szerzők túl művelt, egymást olvasó literátusok voltak, ma már a fele sem érthető a finom asszociációknak, amikkel teleszőtték a dialógusaikat – ezt sajnos el kell hagynunk, ha nem akarunk sötét snitteket a befogadói értésben.

MG: Mondom a legegyszerűbb példát: itt van az oroszban a három név, amitől a mai néző összezavarodik, nem tudja követni, ki kicsoda, és ilyenkor elhagyja a figyelme azt, ami színpadon zajlik. Kénytelenek vagyunk jól megjegyezhető, végig azonosítható, egyetlen keresztnévvel megnevezni a darabok szereplőit.

VP, MG: Persze minden egyes nyelvi változtatást nagy csaták előznek meg, egymással is, magunkkal is.

VP: Ne feledjük, az orosz drámákat korábban két etapban fordították le: egyszer a XX. század elején, egészen másféle nyelvezettel, mint a mai, aztán a szocialista elvárásoknak megfelelően a szovjet irodalmi fenség idején – egyik sem túl szerencsés alap. Géza voltaképpen úttörő munkát végez az újrafordításukkal.

Az októberben színpadra kerülő darab egy újabb Osztrovszkij, A művésznő és rajongói, ami már címében óhatatlanul felidézi a jelent – a Radnóti Színház ezzel készül a maga részéről válaszolni a metoo-botrányra?

MG: Az előadás nincs ráerőltetve erre, csak adódik az összecsengés. Mint saját korában és korunkban, a drámában is jelen vannak ezek a problémák: tud-e boldogulni támogatók nélkül a színész, sőt, maga a színház, és hogy a nők itt is kiszolgáltatottabbak, nemcsak a pénzes „pártfogók” irányába, hanem a színház belső hierarchiájában is – miközben az is előfordul, hogy épp a nők használják ki az előnyeiket.

VP: Természetesen a „sztárvilág” sokkal jobban látszik, mint mondjuk egy kórház belső hierarchiája, de tudjuk jól, hogy nem speciálisan színházi probléma a hatalommal való visszaélés. És, igen, a helyzeti előnyeiket kihasználó nők létezését sem szabad letagadni, Osztrovszkij darabja nem is teszi meg.

Schneider Zoltán, Almási Éva
Osztrovszkij: Farkasok és bárányok | Radnóti Színház

Vígjáték ez egyáltalán? Nem úgy, ahogy a Farkasok és bárányok, ahol jobban elválik a Jó és Rossz oldal, amire a cím is utal.

VP: Ez valóban fanyarabb. Ez egy keserű komédia, igen.

MG: Én nem hiszem, hogy az előző Oszrovszkijban egyértelműbbek lettek volna a térfelek, a farkasokat és a bárányokat sem lehetett ennyire egyszerűen azonosítani, ott is épp elég valós volt minden indíttatás és cselekvés. A valódi fő téma itt a realitás.

Hol tart a nagy meccs, a „rosszak kontra jók” az életben, és hol az ábrázolásban? Vagy mondjunk inkább „hatalmasokat” és „kiszolgáltatottakat”?

VP: A kiszolgáltatottság nem a művészvilág sajátja, mára egyértelműen kiterjedt az egész társadalomra. A válaszok pedig személyiségfüggőek – nem tudjuk, ki mennyit áldoz be: a személyiség reakciói patikamérlegen méretnek ki, láthatatlanul. Majd talán egyszer, sokkal később meglátjuk, miután már nyilvánvalóan érvényesült a hasznuk vagy a káruk.

Lovas Rozi, Porogi Ádám
Osztrovszkij: A művésznő és rajongói | Radnóti Színház

A főhősnőé mindenképp az egyik legérvényesebb dilemma: ha tiszta és idealista marad, és nem fogadja el a gazdag úr ajánlatait és vagyonát, akkor számára nincs tovább színház...

VP: A szakmában mindkét forgatókönyvre több példa van.

MG: És Osztrovszkij nem ad sztereotip válaszokat sem a főhősnője, sem a többi szereplője szájába. Osztrovszkij vagy Csehov nem fehéret-feketét, hanem árnyalatokat ad, nem jót és rosszat, hanem embereket mozgat, és minden adott választ a maga realitásában mutat be.   

Kiknek kell megnézniük A művésznő és rajongóit? Az idealista bölcsészfiaknak? A kezdő színésznőknek? A tisztaságról álmodóknak, hogy ismét kijózanodjanak?

MG: Mindenkinek, aki kíváncsi az ott maradó kérdőjelekre. Akit érintenek az alternatív válaszok, a gazdagé, a hatalmasé épp úgy, mint a kiszolgáltatotté – akiket nem lehet a „romlott” és „ártatlan” kategóriákkal illetni, egyiket sem. Helyzetek és jellemek vannak, nincs ítélet. Valóság van.

VP: Az orosz irodalomban mindig volt egy gyönyörűen rétegzett reflexió, mintha elődök és utódok közösen alakítanák a szöveget. Puskin elítélően mondta, hogy a néző formálja a művészt – Osztrovszkij meg ebben a darabban szembeszáll vele. Már csak azáltal is, hogy milyen mélyen és érzékeny részleteiben ábrázolja a színház körül kavargó sokrétű cinizmust. Ez a darab himnusz a színházművészetért – még ha olyan szomorú is, mint a magyar.

Falcsik Mari

portréfotó: Falus Kriszta
Csehov: Ványa bácsi előadásfotó: Koncz Zsuzsa
Osztrovszkij: Farkasok és bárányok előadásfotók: Koncz Zsuzsa
Osztrovszkij: A művésznő és rajongói előadásfotók: Dömölky Dániel