Januári bemutatónk, a Futótűz középpontjában egy ikerpár nyomozása áll: saját anyjuk múltja után kutatnak, akinek életét szétdúlta egy közel-keleti háború. E motívumból kiindulva beszélgettünk Sodró Elizával és Schneider Zoltánnal a jelenkor háborúiról, szülők és nagyszülők történeteiről, kultúrsokk élményekről, kocsmatúrákról és Peter Brookról.
Az idei évadban a Radnóti Színház egy online publikált beszélgetéssorozatot indít: minden alkalommal a társulat két-két tagja beszélget egymással, nem feltétlenül a színházról és az előadásokról, sokkal inkább hétköznapi témákról, amelyek körülvesznek minket. A kiinduló témát mindig az új bemutató vagy egy éppen aktuális program szolgáltatja. Célunk, hogy a közönség új nézőpontból ismerhesse meg a társulat művészeit.
Hogyan képzelitek el azt a szituációt, amikor kitör egy háború? Szerintetek ti hogyan reagálnátok?
Sneci: Gimnazista koromban kitaláltuk egy barátommal, hogy ha a Kossuth Rádió bemondaná, hogy csak húsz percünk van, mert ránk küldték az atombombát, akkor az lenne a tervünk, hogy veszünk valamilyen alkoholt, és gyorsan megkérjük az első jó nőt, hogy „figyelj ide, drágám, szeretkezz velem egy utolsót, jól berúgunk, aztán jöhet az atombomba” – hogy legalább jó legyen a vége. Persze ez csak vicc volt.
Te voltál katona?
Sneci: Nem voltam – addig halasztottam, amíg csak lehetett. Először azért, mert a felvételire készültem, aztán felvettek, aztán leszerződtem az Új Színházhoz, és az akkori igazgatóm, Székely Gábor írt egy levelet, amiben olyanok voltak, hogy megáll a színházi élet, ha engem elvisznek katonának. Akkor elfelejtettek, aztán megint be akartak sorozni, de megúsztam, mert egy csoportba raktak táncosokkal, zenészekkel és artistákkal, akiket védett a törvény, és nem lehetett őket elvinni katonának. Később még kétszer megpróbálták, akkor már nagyon a korhatár előtt voltam. Először úgy töltöttem ki a tesztet, hogy a pszichológus azt mondta, forduljak szakorvoshoz, mert vannak itt picike mentális problémák, második alkalommal pedig vittem magammal szívbillentyűzavarról igazolást, és produkáltam egy olyan vérnyomást, ami amúgy nem is létezik – fogalmam sincs, hogy hogyan, de az is lehet, hogy az orvos annyiban hagyta már a dolgot. Akkor már amúgy is látszott, hogy lassan megszüntetik a sorkatonaságot.
Vannak-e olyan családi történeteitek, amelyek háborúval kapcsolatosak?
Eliza: A nevünk története például, hogy Sodró a vezetéknevünk. Mi svábok vagyunk, és eredetileg Schreck volt a családnevünk, ami azt jelenti, hogy rém.
Shrek, mint a rajzfilmfigura?
Eliza: Igen, csak az elején sch-val, a végén pedig ck-val.
Tehát Schreck Eliza lennél.
Eliza: Ez ma már nem annyira menő. (nevet)
Sneci: A Fiona még illene is hozzád.
Eliza: Szóval dédapámat, az első Sodró Istvánt még Schreck István névre keresztelték. A második világháború előtt a Magyar Királyi Honvédségnél volt őrvezető, de német névvel nem kaphatott magasabb rendfokozatot, ezért magyarosítania kellett. Piliscsabán szolgált egy ezredes, Sodró László, aki szimpatikus volt dédapámnak, így végül ezt a vezetéknevet választotta.
Egyébként később, a második világháború után sok sváb család magyarosította a nevét, mivel a német kötődés miatt, a kollektív büntetés jegyében megkezdődtek a kitelepítések, vagyonelkobzások, és általában véve német névvel nem lehetett sok jóindulatra számítani. Dédanyámat is megpróbálták kipaterolni a házukból, de a családi legenda szerint Sodró mama kiállt egy seprűvel a kapuba, és elmagyarázta az illetékes szerveknek, hogy ő addig egy tapodtat sem mozdul onnan, míg a férjét haza nem hozzák Oroszországból.
Kováts Adél is mesélt egy történetet a januári interjúban, ami a svábok kitelepítéséhez kapcsolódott: Adélék a kilencvenes években vettek egy házat Solymáron, és az egyik nap megjelent náluk egy idős sváb pár, akiket annak idején kitelepítettek onnan, és azt kérték, hogy hadd nézhessék meg a régi házukat.
Sneci: Nekem is rengeteg háborús történetem van. Apám a második világháborúban volt gyerek, és mindenféle dolgot összeszedtek, például a teljesen szétlőtt városon keresztül hazahúztak egy dinoszaurusz-csontvázat a Természettudományi Múzeumból, mert nagyon tetszett nekik. Hát igen, jó gyerekek voltak. Vagy német sisakokat gyűjtöttek, és mindig szentségeltek, hogy milyen kár, hogy fejbe lőtték az illetőt, mert így nem ér semmit a sisak. A nagyapám utász volt a Don kanyarnál, és fegyverszünet idején kivitte magához nagyanyámat. Ez a kedvenc története nagyapámnak, de én is nagyon szoktam röhögni rajta. Nagyapám szerzett egy szánt, mert hát mégis,„jön ki Erzsikém”, adjuk meg a módját. Igen ám, de a szánhoz csak egy lovat adtak, ezért amikor nagyanyám beült a szánba – ekkor anyámat hordta már a szíve alatt –, és a következő történt: „a nagy büdös Oroszország” ugyebár dimbes-dombos, és a szerencsétlen ló a dombnak fölfelé nem tudta felhúzni a szánt, tehát nagyapám kiszállt, és ő tolta föl. Dombról lefelé menet viszont nem tudta a ló megfékezni a szánt, ezért akkor meg nagyapámnak vissza kellett húznia, úgyhogy gyakorlatilag egy percet sem voltak együtt. Amikorra pedig megérkeztek a szálláshelyre, addigra nagyapám annyira elfáradt, hogy eldőlt, mint egy rönk. De tudok még mondani sokat. Nagyanyám bérszoptató volt, amikor apámék születtek akkor kezdődött a háború, , és nagyon sok nőnek a stressztől elment a teje. Általános iskolás voltam, amikor egyszer odaállt elém egy srác, és megkérdezte, hogy tudom-e, hogy mi rokonok vagyunk – és kiderült, hogy az ő apja tulajdonképpen tejtestvére az apámnak.
Mennyire hozzák közel ezek a történetek a háború élményét?
Eliza: Nekem inkább a családot hozzák közelebb.
Sneci: Nekem egyáltalán nem hozzák közel. Persze, el tudjuk képzelni, de valójában mégsem. Érintettnek kell lenni.
Eliza, te egy évig Berlinben éltél – mennyire ismered konkrétan azt a helyszínt, ahol nemrég a kamionos merénylet történt?
Eliza: Pár éve én dolgoztam is azon a karácsonyi vásáron, és amikor olvastam a hírt, eszembe jutott, hogy akár ott is lehettem volna. Azt hiszem, azok a hírek hatnak rám leginkább, amelyekhez valamilyen módon személyesen is kötődöm. Például néhány évvel ezelőtt Winnendenben egy fiú sok gyereket lelőtt egy iskolában. A mi giminknek, a Vörösmartynak azzal az iskolával volt partnerkapcsolata, és pár hónappal az eset előttnáluk vendégeskedtünk. Sajnos az egyik német cserediáklány is az áldozatok között volt. Évekkel később láttam a Rusznyák Gábor-osztály államvizsga-előadását, a Bölcsődalt, amiben valós híreket, eseményeket dolgoztak fel színházi formában. Amikor a Winnendenben történtek kerültek színre, hirtelen rosszul lettem. Egyszerűen kiment a vér a fejemből, és kénytelen voltam tornázni egy picit, hogy ne ájuljak el. Pedig azt hittem, már feldolgoztam ezt a történetet.
Sneci: Nem látunk bele abba, hogy kicsiben milyen okok miatt alakulnak ki ezek a háborús szituációk. Valószínűleg ez az oda-vissza gyűlölet egy idő után evidenssé tud válni. Nem lehet kizárni azt sem, hogy ugyanolyan vadállat lennék én is egy ilyen helyzetben, mint azok. De a mostani helyzetemben egyszerűen a zsigereim mondják azt, hogy elért az információ, oké, mindent értek, de nem tudok vele mit kezdeni. Inkább le is zárom. Nem tudatosan, hanem valamiért azt mondja a szervezetem, hogy elég volt ennyi.
Erős tendencia, amiről a többiekkel is beszélgettem, hogy az internet és a média révén folyamatosan ingerek érnek minket, információk tömkelegét kapjuk meg, amit nehéz feldolgozni – szerintetek hogyan lehet védekezni ez ellen?
Sneci: Én minden este játszom, így pont elkerülnek a hírek.
Mennyire használsz különböző online felületeket?
Sneci: Semennyire, azt se tudom, mi az.
E-mailezni sem szoktál?
Sneci: Nem. Be se tudom kapcsolni. Nem is érdekel.
Eliza: Sokáig nekem sem volt okostelefonom, de egy idő után be kellett látnom, hogy könnyebbé teszi az életem. Rajta vannak a szövegkönyveim, a próbatábla – ha okosan használom, nem úgy, mint egy zombi, akkor hasznos.
Sneci: Én múltkor láttam két csodát a metrón. Két szemközti székblokkban ült hat-hat ember, és az egyikben csak olvastak (könyvet!), a másikban pedig senkinél nem volt telefon. Majdnem gratuláltam is nekik. Jó, mondjuk az egyik idős hölgy keresztrejtvényt fejtett, de én azt is olvasásnak minősítettem.
Az is egy nagy változás, hogy most már gyakorlatilag élőben követhetjük a Facebook-on és a Twitter-en ezeket a háborús helyzeteket.
Eliza: Igen, de a sok információtól csak a tehetetlenség érzése erősödik bennem. Általában elalvás előtt van időm netezni, úgyhogy nemrég Aleppóval álmodtam: egy toronyház tetején állt egy férfi, aki egy közlekedési tükörrel a kezében morzejeleket küldött fölfelé, hogy segítsen nekik valaki. Megragadtam a kezét, és beszaladtam vele a házba. Mindenütt véres emberek feküdtek, az egyik sarokban pedig egy jól öltözött, magyar forgatócsoport dolgozott. Én is közéjük tartoztam. A sebesültek kérdezték tőlünk, hogy miért utaztunk ide, hiszen nálunk otthon béke van, mi pedig azt válaszoltuk, hogy azért, hogy jó filmet forgassunk. Szóval mocorog bennem valami kérdés, hogy meddig tart a szociális érzékenység, és hol kezdődik a fészbúkos katasztrófaturizmus. Akarok segíteni, de innen a gép mögül úgy érzem, csak kukkolni tudok.
Az internet révén olyan, mintha határtalan lenne a világ, de közben újra és újra beleütközünk a korlátaiba. Nem ugyanaz megnézni egy helyet az interneten, vagy valóban elmenni oda. Ti milyen gyakran utaztok külföldre, és voltak-e kultúrsokk élményeitek?
Eliza: Korábban beszéltük, hogy én Berlinben éltem egy évet, ami sok szempontból kultúrsokk élmény volt. Már önmagában az is érdekes tapasztalat volt az, hogy ott nem ismert senki, ezért én sem az itthoni pozícióm szerint gondoltam magamra – tehát az lehettem, aki csak lenni akartam.
Miért mentél ki Berlinbe?
Eliza: Leérettségiztem, és utána kinn nyaraltam Barcelonában, ahol beleszerettem egy fiúba.
Sneci: Milyen nemzetiségűbe?
Eliza: (nevet) Egy magyar fiúba, a szomszéd faluból. Ő Berlinben élt, és hozzá költöztem ki. Először bébiszitterkedtem, aztán dolgoztam karácsonyi vásárban is, meg egy török bárban. Berlinben az tetszett még, hogy mennyire befogadó hely: rengeteg féle ember él ott, és mindenki megfér egymás mellett. Emiatt sokféle izgalmas helyre lehet ráakadni. Például egyik este befizettünk egy pub crawlingra, ami úgy zajlott, hogy egy éjszaka alatt megnéztünk hat különböző stílusú bárt, a rózsaszín plüssös melegbártól kezdve a sötét nagyuras, beöltözős pincekocsmáig, és mindenhol kaptunk valamilyen italt.
Sneci: Mi is csináltunk ilyent a kilencvenes években: az volt a feladat, hogy menjünk el a Kosztolányi Dezső tértől a Móricz Zsigmond körtérig úgy, hogy minden kocsmában csak egyet iszunk – gondolhatod: jól sikerült a túra…!
Mennyire láttatok külföldön színházi előadásokat?
Eliza: Amikor kinn éltem Berlinben, ritkán volt pénzem kulturálódni, de azért néha elmentem színházba. Ezek általában csúfos kudarccal végződtek. Például megnéztük a Nach Moskau! Nach Moskau! című előadást, amely Csehov Három nővérén alapult –
Azt én is láttam: Frank Castorf rendezte a Volksbühnében.
Eliza: Igen, és úgy alakult, hogy szünetben azt hittük, vége van, és hazamentünk. (nevet) Aztán otthon jöttünk rá, hogy volt még egy felvonás. Először csodálkoztunk is, hogy miért mondták azt, hogy nagyon hosszú lesz. (nevet) Aztán egyszer beültünk a Berliner Ensemble, Oidipusz Kolonoszban című előadására is, ott pedig olyan helyre kaptunk jegyet, ahol a fél színpadot kitakarta egy nagy bokor. (nevet) Később a Kaposvári Egyetemen Csáki Judit és Jászai Tamás sok külföldi előadást mutatott nekünk felvételen – ezek nagyban alakították a színházi ízlésemet is.
Melyiket emeled ki ezek közül?
Eliza: Alvis Hermanistól a Csend hangjait. De most például láttam a Trafóban Peter Brook Csatatér című előadását, és azt is nagyon szerettem.
Sneci: Főiskolás voltam, amikor Brook Pesten járt, és eljött a Színműre is. Zsámbéki Gáborral Shakespeare-rel foglalkoztunk akkor, és megmutattuk az általa rendezett jeleneteket, például a Rómeó és Júliából Mercutio haláljelenetét, amiben én voltam Mercutio, és fönt játszottuk a Főiskola tetején. Nagyon látványos jelenet volt, oda-vissza szaladgáltunk, én levertem Debreczeny Csabit, ő is levert engem, aztán a végén felmásztam a kéményekre, onnan estem le, a másik tetőn pedig megjelent Huszárik Kata, mint herceg – szóval egy grandiózus jelenetet mutattunk Brook-nak. Előző nap a Szentivánéji álomból nézett meg egy részletet, amit Simon Balázs rendezett, aki akkor volt rendezőhallgató – én abban is játszottam. A Mercutio halála után Brook odahívott magához, és azt súgta a fülembe, hogy szerinte a tegnapi nap a jó irány, és inkább afelé kéne mennem. Zsámbéki nagyon érdeklődött, hogy Brook mit mondott nekem, de amikor elmeséltem, ő csak annyival kommentálta, hogy hát igen, öregszik a Brook is.
[Az interjút készítette: Kelemen Kristóf]
Portréfotók: Csizik Balázs és Misetics Mátyás
Olvasópróba fotók: Szlovák Judit és Dömölky Dániel
