Radnóti

„A színész és az állat között az a különbség, hogy az állat azért nem bír ki mindent.” – szoktuk mondani félig tréfásan, például amikor egy próbaidőszak végén, az ún. főpróbahéten minden a hétvégi bemutatóról szól, és este tízkor, egy összpróba után azt mondja a rendező, hogy jó, akkor most megbeszélés, szünet, és utána még egyszer elölről.
Pedig tudjuk, hogy ez nem így van. A színész nem bír ki mindent. A színész gyakran tűr, elvisel dolgokat – és sok mindent kibír. A színész erre van „kiképezve”.

A felvételi során hiperérzékeny embereket válogatnak ki, akiket aztán – kis túlzással – egy tengerészgyalogos szintű tortúrának vetnek alá: fzikai és lelki megpróbáltatásoknak, a hamis önképük szétrombolásának, olykor fájdalmas dolgokkal való szembesüléseknek, esetleg megaláztatásnak tűnő megaláztatásoknak, a nemjó-namégegyszer nemjónamégegyszer nemjó-namégegyszer
és tizedszer is nemjó-namégegyszer gyötrelmeinek. És a színész-ember mégis csinálja, akár egy tengerészgyalogos, önként és bátran – vagy félénken és rejtetten nagy energiákkal.

Mert a színészet energia kérdése is. Igen, a színpadról energiát kell sugározni, aktivizálni az energiáinkat, és a játszótársak által létrehozott erőteret is begyűjtve azokat parabolaként sugározni a nézőtérre.

Ez a saját energia természetesen nem a semmiből lesz, hanem... lesz valahonnan. Minden színésznek szüksége van arra, hogy rendszeresen feltöltse a testébe-lelkébe rejtett akkumulátorokat. Sőt, arra is szükség van, hogy a színész időnként simára fésülje a nap mint nap természetellenesen felizzított idegrendszer-vezetékeit, különben idő előtt elhasználódnak. Szétégnek. Feltölteni az akkumulátorokat, karbantartani a vezetékeket sokféle módon lehet, kinek-kinek meg kell találnia a maga stratégiáját.

Számomra ez az erőforrás egyértelműen a nagybetűs Természet, ezen belül is az erdő. Az erdő egy pontosan „kitalált”, tökéletesen működő rendszer, ezernyi élőlény egymásra épülő közössége.
Az erdő, ez a varázslatos hely, engem mindig elbűvöl. Az olykor mesteri módon beszűrődő fények. Az illatok. A frissen vágott fa illata. Egy kaszált rét illata. Egy kaszálatlan rét zínpompája. A hangok. Az apró hangokból megszülető csend. A lépteim zaja. Mohaszőnyegen járva a lépteim némasága. A völgyekben megülő pára. Gyalog vagy biciklivel, akár egyedül egy
vadászházban, engem az erdő megnyugtat, lecsendesít. Az erdő bennem gondolatokat ébreszt, vagy éppen kiüresíti a fejem, mint afféle meditáció.

Az erdőben megtisztulsz. És talán a színházban is. Vigyázz rá!

Megjelent a Radnóti 2019|2020-as Évados Magazinjában.

fotó: Máté Balázs

Amit tanulok, a részemmé válik, s így lesz ösztöneim nádfedeles háza szabadon ki- s bejárva, de néha s olykor hosszan kulcsra zárva.

Ő csinált belőlem embert s világot, és új embert látva engedem ki sokszor éjszakára. Vigyázok rá, ahogy ő rám.

Más sorsok lopott pórázán sétál velem, s kiment az életből az életbe.

Megjelent a Radnóti 2019|2020-as Évados Magazinjában.

fotó: Máté Balázs

Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban, amikor még fatal voltam és bohó, amikor még nem éltem boldog házasságban, mint most, amikor még nem tudtam kezelni az indulataimat, pontosabban a vágyaimat − ez egy szexuális téma −, én egy párkapcsolatban éltem, és ő is párkapcsolatban élt, de annyira vonzódtunk egymáshoz, hogy végül nem bírtuk tovább, és megesett, aminek talán nem lett volna szabad megesnie... És akkor eléggé hosszan „négyesben” éltünk, mondhatni „boldogan”. Majd egyszer csak mindketten otthagytuk a párunkat, és onnantól kezdve nem működött a dolog. Gondolom, nálam okosabb emberek a témáról könyvtárakat írtak tele – én arra jutottam, hogy valószínűleg ő valami pótszer volt nekem, ami a másik kapcsolatomban nem volt meg, vagy már nem létezett. Viszont onnantól kezdve, hogy ketten maradtunk, lehet, hogy én voltam lelkileg lusta, vagy egyszerűen nem eléggé nyitott, de nem is kerestem benne azt, ami előtte a páromban megvolt – vagy tényleg csak fatal voltam. Egyikünknek sem működött ez a kapcsolat, pedig nagyon erősen kötődtünk egymáshoz.

Egyébként az indulataimat szerintem eléggé jól kezelem. Talán csak az tud kizökkenteni, amikor tehetetlennek érzem magamat egy helyzetben, vagy igazságtalanul megvádolnak. Gyerekkoromban – magam sem tudom, miért – haraptam. Egy nálam idősebb srác nem akarta visszaadni a vízipisztolyomat, én pedig más megoldást nem láttam, hátba haraptam.

Az érzelmeimről nem szoktam beszélni, vagy csak felszínesen, a jéghegy csúcsáról, és csak akkor, amikor valami gond van, és kikívánkozik belőlem. De igazán mélyre menően nem szoktam. Vagy ha igen, akkor csak nagyon közeli barátokkal vagy a feleségemmel. De velük sem mindenről. Szerintem az embernek a belső ügyeit magának kell megoldania, egyedül kell kisakkozni. De attól még, hogy nem beszélek róla, a színpadra persze próbálom odarittyenteni az én kis „belső, titkos világomat” – és ha sikerül, akkor ott megmutatom.

Megjelent a Radnóti 2019|2020-as Évados Magazinjában.

fotó: Máté Balázs

Hogyan lehet eligazodni egy munkahelyzetben távoli, ismeretlen közegben? Hogyan lehet itthon dolgozni? Alföldi Róberttel beszélgettünk, aki a következő évadban Franz Xaver Kroetz A vágy című darabját rendezi a Radnóti új játszóhelyén, a Radnóti Tesla Laborban. Az interjút Proics Lilla készítette.

Sokat dolgozol.

Alföldi Róbert: Egyáltalán nem dolgozom sokat.

Igaz, hogy egy szemernyi fáradtságot sem látok rajtad… Ennyi gyakorlat, munka után hogyan fogsz hozzá egy következő feladathoz?

A. R.: Nagyon pontosan igyekszem tudni, miért csinálom az adott előadást, illetve azt is, hogy egy helyzetben meddig mehetek el. Hétköznapi tapasztalat, hogy egyre kisebb mozgástere van annak, hogy éles dolgokról lehessen nyíltan beszélni. Ez egyrészt rettenetes, másrészt rákényszerít, hogy minden munkámban minél pontosabban és hitelesebben fogalmazzak, és a folyamatos gyakorlás teremt lehetőséget arra, hogy komolyan meg lehessen tanulni ezt a szakmát, amely még lassan harminc év után sem érdektelen a számomra.

A színház nem demokratikus intézmény, mondják, de a civil társadalomban, állampolgári közérzetünk szempontjából szükséges a demokrácia. Milyen demokrácia?

Polgári vagy szocialista, liberális avagy illiberális, nemzeti vagy esetleg népi?

„Próbálkozik a demokrácia” – mosolygott egy barátom, amikor 1985-ben pályázatot írtak ki a Radnóti Színpad direktori posztjára, a népi demokráciánk utolsó évtizedeiben ugyanis nem létezett színigazgatói pályázat. A szakmai bizottság végül engem javasolt a nálam politikailag esélyesebb kollégáimmal szemben, és a Fővárosi Tanács kinevezett. Dolgozott a demokrácia.

Igazgatásom első éveiben nyitott műsorpolitikával – a Szóváltás sorozat felvilágosult vitaestjeivel, ahol a társadalmiművészeti élet legjobbjai vitatkoztak a színpadon –, ha csekély mértékben is, részesei voltunk a rendszerváltásnak.

A „négyigenes” népszavazás népszerűsítésében 1989 novemberében Darvas Iván, Bródy János, Koncz Zsuzsa, Hegedűs D. Géza és mások társaságában aktív szerepet vállaltam, amelyet többek között az SZDSZ és a Fidesz kezdeményezett. A demokratikus Magyar Köztársaság kialakításának fontos epizódja volt ez a négy igen. Tavasszal az 1990-es első szabad parlamenti választás előkészítésében a Szabad Demokraták Szövetségének jelöltjeit támogattam, felléptem kampányrendezvényeiken, hittem a demokratikus Magyarországban.

Manapság sok gondja van a demokráciának világszerte, a betegség tünetei mutatkoznak, és különösen nálunk vitatják, hogy szükség van-e demokráciára, és ha igen, milyenre.

Véleményem szerint állampolgári jogunk a józan, felvilágosult, mértéktartó, intelligens demokrácia.

Megjelent a Radnóti 2019|2020-as Évados Magazinjában.

fotó: Máté Balázs